B. Roland - Bori története

• Író: B. Roland | Téma: Kaland, humor

Volt egyszer a Bori. Na, azért ez így nem igaz. Nem csak egyszer volt, mert volt utána is, meg előtte is. Nem csak egy ponton létezett a téridőben. Vagyis mivan? De, mégiscsak egyszer létezett. Mert egyszer megszületett, és onnantól kezdve folyamatosan volt, tehát akkor az egynek számít. Na, igen, oké, megvagyunk.

Szóval ez a Bori kovács volt, aminek rémesen egyszerű volt a magyarázata, nevezetesen az, hogy apja is kovács volt. Volt neki az apján kívül egy anyja, de csak kiskorában, mert időközben meghalt. Tehát történetünk kezdetekor már igazából nem is volt neki. Volt még egy húga is, aki jó húg volt, mert a húgokra többnyire jellemző módon fiatalabb volt nála. Egyébként Bori… hát, mennyi idős legyen? Legyen olyan 68,5 éves. Csak ebben a világban mondjuk a jó életkor számítson 300-nak, mert nálunk az a száz, tehát osztani kell 3-mal, és azt kapjuk, hogy Bori olyan 22,83333333333 éves volt a mi átlagos élettartamunkkal összeegyeztetve (aki nem hiszi, járjon utána) . Tehát durván két hónap múlva lesz a szülinapja. A szerző úgy véli, rendez neki egy medencés bulit, ha jó lesz az idő. Na mindegy.

Szóval Bori, aki lassan 23 éves lesz, eléggé izmos volt, mert a kovács szakma ezt megkívánta. Viszont a lányok ettől függetlenül nem nagyon vették észre, mert egész nap a legnagyobb mocsokban dolgozott. Komolyan. Egy kovácsműhelyhez képest is nagy volt a mocsok, aminek oka a mestere, Grant volt, aki egy balfasz volt, és nem tudott rendet tartani a műhelyben. Ráadásul volt egy fekete macskája, aki folyton arra lófrált, és fölverte a port a földről. Egyébként azért volt fekete, hogy ne látszódjon meg rajta a kosz.

De mit ad isten (kisbetűvel írom, a Pokolra akarok kerülni… (úgy meg pláne, ha azt nagybetűvel írom)), ennek a Borinak volt egy kardja, ami egy nagyon meglepő tény, tekintve hogy egy kovácsműhelyről beszélünk, és nem csak Rézi néni az ajtógombjaival, de a király is nyaggatta néha megrendelésekkel őket. De amikor épp elmúlt a „Le akarom nyomni a szomszéd királyságot, mert csak, és ahhoz csomó embert és nyersanyagot kell feláldoznom, meg utána pestis és éhínség fog tombolni az országomban, de nem érdekel, mert büszkén kivághatom magam, hogy legalább legyőztem a szomszéd királyságot” szezon, akkor elég sok szabadidejük volt, ezért Bori tudott magának kardot csinálni. A kard maga pedig sokkal szebb lett, mint az átlagos katonák kardja, valamint élesebb is volt, és könnyebb volt vele suhintani. Ebben semmi meglepő nincs, az ember mindig gondosan ügyel arra, amit saját magának készít. Szóval ezzel a karddal ő igazából a fővároson kívül, az erdőben bohóckodott, szalmazsákokat vagdosott vele pár kis nyolcéves előtt, akik pedig csorgó nyállal nézték őt, de főleg inkább a kardját.

Egyik ilyen alkalommal azonban pár, pontosan négy darab nyamvadtarcú fosztogató botlott beléjük, és Colgate-reklámba illő vigyorral indultak el feléjük rozsdás, málladozó baltáikkal, amikkel sok mindenhez nem tudnak már kezdeni, de pont a rozsda tette olyan félelmetessé őket, hogy a kölykök hanyatt-homlok meneküljenek. Bori pedig ott maradt egyedül, egy sziklafalhoz szorulva, miközben ők lassan közeledtek hozzá.

Majd surrogás hallatszott, és a banditák lába előtt egy nyíl csapódott a földbe. Ezen annyira megdöbbentek, hogy a kövér elfelejtette, hogy a fülét végigkarcolta, és hogy most annak fájnia kéne. Majd a döbbenet elmúltával idegpályái feldolgozták az impulzust, ő maga pedig füléhez kapva megfordult. Abból a napból ennyi maradt meg számára, illetve a fájdalom, amit egy apróbb ököl félelmetes erejű ütése mért az arcára. A többiek is megfordultak, és rárontottak a kapucnis alakra. Az első egy felfele irányú suhintással próbálkozott, ami elől az alak könnyedén kitért, és az ő arcberendezését is átrendezte némiképp. A második egy vízszintes csapással próbálta kettészelni őt, azonban ez csak az elméletig jutott, ugyanis ő lehajolt, és a feje felett suhant el a bárd. Majd a bandita után fordulva, búcsúzóul kését a hátába döfte. Az utolsó ellenfél okosan kiszámolta, hogy ha egy az egy ellen eddig két társát verte össze, sértetlenül, akkor neki sem lesz jobb esélye erre. Ezért fegyverét eldobva menekülőre fogta a dolgot. Ő azonban nem hagyta ennyiben, elé vágott, neki ugrott az egyik fának, bal lábával elrugaszkodott, majd jobb lábával az egyenesen felé szaladó gazfickót fejbe rúgta. Ettől az egy hatalmasat repült hátra, majd mikor elterült, köpenyének tűzője egy szép pályát leírva a dermedten álló Bori előtt landolt.

Őt azonban nem ez foglalkoztatta, hiszen a csuklyás alak most felé fordult. Bori kardját maga előtt tartva remegett, miközben ő folyamatosan közeledett hozzá. Azonban egyszer csak megállt, és hátrahajtotta csuklyáját, amiből hatalmas, gesztenyebarna hajtömeg omlott vállaira. Ekkor hősünk hátrahőkölt. A gyors léptű illető egy lány! Annak biztos tudatában, hogy megzavarta ez a tény, még egy magabiztos, kissé fölényeskedő mosolyt is megeresztett a fiú irányába.

Mikor odaért, Bori megpróbálta összeszedni magát, és mondani valami olyat, ami ebbe a helyzetbe illő lenne, azonban csak valami ilyesmit tudott:

- Huh. A legjobbkor érkeztél. Azt hittem, itt hagyom a fogam. Köszönöm.

- Ugyan. Ilyen profi fegyverekkel szemben sima ügy. Nem lepődtem volna meg, hogyha suhintás közben széttörnek – vetette oda – Veled viszont mi a helyzet? Mit kerestél itt kint? Ha ilyen tökfilkók ellen tehetetlen vagy, inkább bent kéne ücsörögnöd egész nap – mutatott a főváros irányába.

- Igazából én is csak friss levegőért jöttem ki – hazudta – Nem számítottam arra, hogy ilyen közel portyáznak, a várostól nem messze.

- Na igen, pofátlanok lettek az utóbbi időkben, az már igaz. Viszont te nem tűnsz gyengének, ráadásul fegyvered is van, és… Te jó ég! Ilyen szépen kidolgozott kardot nem sokat láttam még. Szabad lesz? – kérdezte. Bori vonakodott egy picit – Nem bízol bennem?

- Nem arról van szó – felelt Bori – Csak ezt a saját kezemmel készítettem. De tessék, itt van.

- Köszönöm. Szóval akkor kovács vagy?

- Az volnék. Grant mester szerint elég jó vagyok ahhoz, hogy akár a királynak is dolgozzak. Bár most is neki dolgozom, de nem személyesen, udvari kovácsként. Ettől függetlenül viszont mellette maradok.

- Igazán? Pedig az megtisztelő lehet – felelte ő, miközben a kard könnyed fogásán csodálkozott. Ekkor a pengén egy mögötte lévő félbevágott szalmabábu képét látta meg. Magában elmosolyodott, mert rájött, miért is jött ki az erdőbe.

- Nincsenek különösebb ambícióim, az öregnek pedig megspórolok annyit, hogy új inast kelljen keresnie.

- Értelek. Ami azt illeti, a mesterednek igaza van. Remek ez a kard – ezután visszanyújtotta neki – csak meg kellene tanulni a kardforgatás művészetét is.

- Azért értek hozzá, ezzel nincs baj. Csak éles helyzetben mindig elvesztem a bátorságomat. Én ilyen kis nyúlszívű vagyok – felelte Bori csüggedten.

- Emiatt ne legyél szomorú – vigasztalta – Jómagam is amiatt lettem ilyen, hogy egy rettenetes környéken telt a gyerekkorom. Ami azt illeti, az ilyen, előbbihez hasonló jelenetek még az enyhébbik kategória ott. Viszont nem volt senki, aki megvédje a gyengébbet. Ezért kellett erőssé válnom, hogy meg tudjam védeni magam. Most pedig én védelmezem a gyengébbeket. Ezért készülök belépni a seregbe. A kontinens déli részén különös dolgok történnek mostanában, ki kell vizsgálni, hogy miért tűnnek el nyomtalanul emberek, és mi az, ami mostanában ott van. Mert valami van ott, azt mondják, érezni a levegőben.

- Ez ijesztően hangzik.

- Az is. De muszáj menni.

- Ez is igaz. Nos, amúgy ne menjünk vissza szólni az őrségnek, vagy valami?

- Még gyorsan átfutom a ruházatukat, hátha van valami fontosabb dolog, amit valakitől előzőleg elloptak. Sosem lehet tudni, mikor kap az ember egy kis pluszt egy visszaadott tárgyért.

Ez azonban most nem kecsegtetett túl sok reménnyel. Egyikükön sem volt fejedelmi öltözet, egyszerű, szakadt ruhában voltak. Azonban szemet szúrt neki valami, ami annyira feltűnő volt, hogy nem is értette, miért nem vette észre előbb. Az arany köpenytűző ott csillogott még mindig a földön, sőt annyira nem figyelt, hogy előzőleg picit bele is taposta a földbe. Most azonban elővette, megnézte közelről. A döbbenettől tátva maradt a szája. A kis tűző kör alakú volt, kívül egy tekergő kígyót mintázott, belül pedig egy apró pajzs volt, rajta két rubinból készült szem. Nem kétséges, ezek ők. De hogyan, és miért pont itt?

- Mi történt? – érdeklődött Bori.

- Ez a… ez a… ennek nem kéne itt lennie.

- Miért, mi ez?

- Ez a Démonlégió jelvénye…

Vége!!! Köszi, hogy itt voltál!

Miisz Art 2014 | B. Roli