Ferc - Válj harcossá

• Szerző: Ferc | Téma: Elmélkedés

Sokan éreztétek már, hogy nem tudtok tovább haladni, hogy elbuktatok, és a földön maradtok, igaz? Ez mindenkivel így van, mindenki volt már padlón, én is elég sokszor kerülök oda. Sajnos vannak olyan esetek mikor azt hisszük, hogy nincs kiút a gödörből, és meggondolatlanságot teszünk, gondolok itt a vagdosásra és társaira, a legnagyobb őrültség, ha valaki elkeseredik és lekapcsolja az egészet. Nem szabad! Hiába mély az a gödör, de van teteje, ahol besüt a napfény. Az a fény pedig arra vár, hogy kimássz abból a koszos veremből és beragyoghassa az életedet. Nem azt mondom, hogy ahogy lecsúszol, már mássz is felfelé, elidőzhetsz egy kicsit odalent, hátha találsz valami számodra fontosat, vagy átértékelsz valamit, de nem szabad lent ragadni. Küzdelem az egész élet, és nekünk erősekké kell válnunk, azután még erősebbekké, és végül már minden nehézségen felül tudunk majd kerekedni.

Nem terveztem ilyet tenni, de mesélek egy kicsit magamról. Általános iskolában sokat szekáltak és kötekedtek velem, mert én voltam a leggyengébb az osztályban, és szerintem az egész suliban is. Tudjátok az a vézna, esetlen, gyáva fiúcska, akit ha megcsap az ág majdnem összetörik. Hiába szánták poénnak a piszkálódást, tudni az ilyenről, hogy hiába poén, attól még fáj, és egyre jobban csökkent az önbecsülésem, és az életkedvem is. Aztán ahogy kamaszodtunk minden osztálytársam sorra talált magának barátot/barátnőt (az más történet hogy meddig tartottak ki egymás mellett) és hogy én mit találtam? Ráébredtem végre, hogy fejben jócskán különbözök tőlük, és elkezdtem élvezni az én viszonylag egyszerű életemet. A középiskolában már nem voltak gondok, ugyan az volt a helyzet, aki akart az kötekedett velem elég sokszor, de nem tudtam felhúzni magamat rajtuk, hiába öntöttek nyakon, megszárad. Hiába próbáltak a lelkembe taposni, én már eldöntöttem, hogy nem hagyom, hogy ezek a semmit érő emberformák elrontsák a kedvem.

Megmakacsoltam magam. Eldöntöttem magamban, hogy hiába üt-rúg az élet, hiába lök a porba, én felkelek onnan, arcon taposom és megyek tovább! Ehhez egy nagy adag makacsság kell, mellé akarattal, és bizonyos mértékű lázadó kedv. Az életünkben a világ egy nagy ellenség, akit magunk alá kell gyűrni, és a kezünkbe kell vennünk életünk gyeplőjét. Ragaszkodni kell az életünkhöz, hisz nem azért kaptuk, hogy eldobjuk… Mondják ezt sokan. Ezzel nem értek teljesen egyet, de az tény, hogy csak úgy a semmi miatt nem szabad eldobni. Ha nincs, ami motiváljon az életre, akkor még mindig ott van, hogy másokért élj. A mélypontból kimászva felhasználhatod a tapasztalatokat, hogy másokat is kisegíthess onnan, vagy akár együtt is kimászhattok belőle.

Sajnos elég sokan vannak a világban, de nem kell ekkora méretekben beszélni, az országunkban is, akik a sötétben ragadtak, és nem találnak ki belőle. Szokás mondani, hogy magas falakkal vették körül magukat, amiket le kell dönteni. Én tanácsolnék pár változtatást azokon a falakon. Először is egy ablak, és egy ajtó mindenképp kell rá. Az ablak hogy kiláthassunk a világra és ne magunkba fordulva őrlődjünk csak. Az ajtó pedig azért kell, hogy az a fal, ami eddig bezárt minket ezután védhessen minket, ha úgy van, de ki tudjunk lépni mögüle, vagy éppenséggel azért, hogy valaki csak úgy berúgja azt nekünk, és kirántgasson az vidámabb életbe. Azonban van még egy valami, amit érdemes beszerezni. Töviseket! Erre akkor jöttem rá mikor meg akartak ütni, és pont egy olyan ponton találtak el ahol igencsak csontos vagyok és a támadómnak jobban fájt, mint nekem. A legjobb védekezés a támadás, de akkor még jobb, ha te semmit sem csinálsz igazán, és azoknak kezd fájni akik, bántanak. Ha jól nevelik ezeket a töviseket később már úgymond visszatámadni is lehet majd velük.

Lehet, hogy az életünk egyre fejlettebb, de a világ nem változtatott a hozzá állásán, elvárja, hogy harcosokká váljunk, mint az ősidőkben, és a Középkorban, hogy az erősek védhessék a gyengébbeket. És miért várnánk el, hogy más védjen minket, ha mi is segíthetünk másokon. A sarkunkra kell állnunk.