A lány egy zsúfolt, sötét szoba padlóján feküdt összekuporodva. Úgy sajnáltam. Nekem kellett volna vigyáznom rá, de túl gyenge voltam. Az elmúlt hetek történéseinek emlékei elárasztották az elmém, képtelenné téve arra, hogy kitaláljak bármiféle menekülés módot. Ráadásul ő teljesen összetört. Csak remegve feküdt ott a padlón.
Lépéseket hallottam. Az apja közelített megint. Bár tudtam, semmi haszna, a lány elé álltam, hátha eltakarom. De amint a korhadt ajtó nyikorogva kinyílt, leeresztettem fejemet. Semmi haszna. A nagydarab férfi egy hűvös érzés kíséretében keresztülsétált rajtam. Utálom ezt. Amint megállt a lány mellett védelmezettem lélegzete elakadt. Torkát zokogás csiklandozta, de csöndben maradt. Apja széles mosolyra húzta száját miközben lenézett rá. De nem egy jólelkű apa mosolyát kell elképzelni… hanem egy szörnyetegét.
- Hogy vagy kedvesem? – suttogta izgatottan.
A lány nem felelt. Szemébe meleg könnyek szöktek, a zokogás pedig előtört belőle.
- Talán elvitte a cica a nyelved? – kérdezte az apa még mindig mosolyogva majd leguggolt a lánya mellé. Finoman megfogta a vállát majd maga felé fordította. A lány nem bírta tovább.
- A..pa… Kér…Kérle…
- Ooohh, máris kéred? Tudtam én, hogy élvezed ezt. Hogy is várathatnám meg a szemem fényét?
Mint egy idióta próbáltam meg leütni újra és újra. De persze minden alkalommal átsiklott a testén a kezem. Tehetetlennek éreztem magam és ez fájt. Újra végig kellett néznem az egész jelenetet. A kislány borzalmasan zokogott miközben a nála harminc évvel idősebb férfi hozzákötözte kezeit a vaságyhoz, majd izgatottan simogatni kezdte őt. Minden egyes alkalommal el akartam fordítani a fejem, de nem tudtam.
Bár az az este más volt. Miután a férfi elégedetten távozott, a lány nem remegett. Először azt gondoltam, most kezdett el beletörődni, azt hinni, hogy ez a világ rendje. De nem erről volt szó. A Nappal együtt kelt, majd kutakodni kezdett a szobában. Nem értettem mit keres. A szoba egy régi pincének volt a része, így volt benne egy halomnyi láda, tele rég holmikkal. Kis keresgélés után talált egy fejszét. Elég rozsdásnak tűnt, s kicsit csorbának, de ő meglehetősen örült neki. Önfeledt kacagásba kezdett. Valami nem volt rendben. De még mindig nem vettem észre, mi változott. A nap további fényes időszakában végig rendezkedett és mozgott. Főleg a karjait próbálta edzeni és rengetegszer elismételt egy csapó mozdulatot. Sejted már te is, nem igaz? Én is kezdtem. De ő csak egy megtört kislány volt, így a gondolatot elhessegettem.
Eljött az éj s vele együtt a léptek nesze. A zár kattant, az ajtó pedig kinyílt, de ezúttal a lány állva várta apját, s édesen mosolygott rá.
- Már vártalak, apuci. – csengett angyali hangja, s rögtön át is ölelte a férfit. Az egy pillanatra meglepődött, de a jól ismert mosoly hamar visszatért az arcára.
- Milyen lelkesek vagyunk ma, drágám.
- Így van. – a lány tett egy lépést hátra majd felnézett apjára. - Végre rájöttem miért kell itt lennem és miért csináljuk azt.
- Igazán? – a férfi elnevette magát.
- Igen. Ettől apuci nagyon boldog lesz! És én tényleg szeretném, ha apuci boldog lenne. Ezért ma boldoggá teszem apucit. Nézd, még az ágyat is elrendeztem!
Kecses kezeivel az ágyra mutatott, ami valóban rendezettebb volt, mint szokott.
- Az lenne a legjobb, ha apuci és én is nagyon jól éreznénk magunkat. Gyakoroltam is és szeretném megmutatni rajtad. Megengeded ugye?
Kellett pár másodperc, mire az ostoba felnőtt bólintott. Nyílván sejtette, hogy lánya settenkedik valamiben, de egy dologhoz a kisebbek jól értenek, ez pedig az ártatlan gyermek eljátszása. Így végül nyugodtan levetkőzött, majd lefeküdt az ágyra. Csak ezután jutott eszébe ránézni a lányára. A következő jelenet gyorsan zajlott, én mégis emlékszem minden mozzanatra… A tekintet, mellyel az apa meglátta a lánya kezében a baltát, a lány mögött megjelenő démon, a pillanat, mikor az első vércseppek fröccsentek a padlóra. A lány lecsapott egyszer. Aztán még egyszer. És még egyszer. Kár lenne számolni… Bemutatója végére az ágyon csak egy halomnyi hús maradt. Ekkor az ajtóval szembe fordult. Szabad volt az út. Lassú léptekkel közelített, majd miután átlépett a küszöb fölött, rohanni kezdett. Féltem a démontól mely megszállta őt, de követnem kellett. Gyorsasága eléggé meglepett.
A kijárat egy erdőbe vezetett. Sötét volt és nem láttam, merre ment pontosan. A bennem kavargó érzések egyre rosszabbá váltak, rémes kétségbeesés hajtott uralma alá. Sokáig tartott mire megtaláltam… ami maradt a lányból. A balta nem volt sehol s hiányoztak a lábai. Mintha valami letépte volna. Feszült mozdulattal megérintettem a homlokának közepét, de nem éreztem vagy láttam semmit sem. Keserű tekintettel néztem rá.
Elkéstem. Ő már egy elveszett lélek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése