Tesztfejléc

2014. június 18.

Doloren – Megszokás

  • Szerző: Doloren
A buszon ültem. Minden reggel ugyanazon a buszon ültem. Minden reggel megláttam a fa mögül előbukkanni. Ekkor mindig előkaptam zsebemből a bérletet, felléptem az első lépcsőfokra, egy bájos mosolyt villantottam a sofőrre, és elindultam az apró folyosón.
Szemeztem a hellyel. Magára vonta tekintetemet, s a többi már nem is érdekelt.
Pedig mindig csak ketten utaztunk.
A férfi két megállóval utánam szállt fel. Ő is kiszemelte a saját helyét, ős sem törődött mással, csak lehuppant és folytatta a bámulást. A semmibe. Tekintetével ködösen nézte a távolt.
A buszon ültem egy átlagos hétfőn is.
Nem a saját helyemet néztem, nem azt választottam ki, amelyik szimpatikus volt. Ugyanolyannak láttam mindet, és akkor leültem a férfi helyére.
Lelassítottunk a következő megállónál, csak megszokásból.
Megálltunk az azt következőnél.
A férfi meglepetten nézett rám két év óta először. Nem tudta mit tegyen.
Én sem tudtam mit fog tenni, majd fogta magát és leült a helyemre. Arra a helyre, ami az enyém volt.
Másnap a férfi a megállómban állt. Meglátta a buszt, előszedte zsebéből a bérletét, fellépett az első lépcsőfokra. Nem mosolygott, nem köszönt, nem ült le sehová. Helye mellett megállt, lerakta táskáját, és önelégülten vigyorgott rám.
Elővettem bérletemet, felléptem az első lépcsőfokra. Nyugtató pillantást vetettem a kétségbeesett sofőrre, aki minden reggel látta mit művelünk. A tükréből figyelt minket, nézte ahogyan elindulunk a kis folyosón és leülünk oda, ahova szoktunk.
Nem volt ez más, csak egy értelmetlen szokás, mert nem akartunk újat.
Nem akartunk változást.
Elfordítottam fejemet, elindultam a busz hátuljába, és köszöntem. A férfinak, és vele együtt a változásnak.
Leültem a leghátsó ülésre. A férfi elindult felém, ő is leült, mellém, a leghátsó ülésre.
Többé már nem volt csendes a busz, nem volt megszokás és kétségbeesett pillantás.
Csak én, a férfi, és a sofőr.

Miisz Art 2014 | Doloren

1 megjegyzés:

Keresés