Elveszni az éjben

• Téma: Horror/Sötét | Szerző: Rose Charity | Beküldött írás (7,2 pont)

Hajnali öt lehetett. Nem is, talán hat. De ez lényegtelen, hisz csak egy időről van éppen szó. Hazafelé sétáltam egy buliból, – még mielőtt bárki azt gondolná, hogy egy lázadó típus vagyok, aki, ha alkohol közelébe jut, leissza magát a sárgaföldig, hát nem. Egy visszafogott, nem mondanám, hogy közönség kedvenc, de nem is kiközösített, szófogadó különc vagyok. – mikor észrevettem, hogy egyik lábamról hiányzik a cipőm. Gyorsan fordultam vissza a helyszínhez, mert bizony nem volt olcsó mulatság megkeresni rá a pénzt. Hideg is volt, vihar is készült. Azt hittem ennél már nem lehet rosszabb, de ekkor láttam kilépni, az előttem felhőt képező ködből, azt a személy, akivel a legkevésbé akartam találkozni, az egyik osztálytársamat.
 – Emily! Vissza kell jönnöd, nagy baj van! – üvöltött felém, pedig még hét méterre volt tőlem.
 – Maradj már csendben, mert felvered az egész utcát, te idióta! – ordítottam, amennyire azt suttogva lehetséges. – Miért mi történt?
 – A buli… Vér… Sok-sok vér – tekintett maga elé bambán. – Csak gyere már! – sürgősen kapott bele kezeimbe, majd magával húzott.
Gyorsabban futott, mint én - pedig ő még részeg is volt -, ezért nehezen tudtam tartani a tempót. Mikor már majdnem elértük célunk, pontosabban a ház udvarában - ott volt a parti -, elestem valamiben. Agresszívan tekintettem magam mögé, hogy megleshessem, mi a fene gáncsolt ki, de mihelyt megláttam azt kívántam, hogy, vakuljak meg, mert ilyet nem akarok még egyszer látni az életben; egy levágott alkar volt. Szinte éreztem a szívem heves dobbanásait a torkomban. Nem tudom leírni, milyen félelmet éreztem akkor, de… egy kis részem beleborzongott a gyönyörbe, amit az a sok vér látványa keltett körülötte. Mintha egy kis növény kezdett volna el csírázni bennem valahol mélyen. Alex ismét markomba fogott, felsegített s egy „Látod?!”-ot kinyögve tovább húzott az ajtóhoz. A nyikorgó verandán megálltam, kirángattam magam szorításából, majd lassan hátrálva egy-két lépést azt mondtam:
 - A-a, én be nem megyek! Ha azt hitted, hogy be tudsz rángatni, akkor nagyon nem ismersz vagy csak szimplán félreismertél! – magyaráztam.
 – Márpedig bejössz, mert megőrülök, ha nem csinálunk valamit! – most a hajam végét fogta s azzal cibált be. Meghallottam talpam alatt a régi fapadló recsegését, majd elcsúsztam és magammal rántottam Alexet is. A fejemet simogattam, hogy valahogy enyhítsem a fájdalmat, de, mikor szétnéztem, inkább az alattam szétfolyó vérrel törődtem. Mindenemmel belefetrengtem már, tehát azt a szép ruhámat, amiért annyit kiadtam, összefestette ez a piros lé s teljesen vörössé tette. Felsikítottam, mire egy kéz fonta körbe a számat. „Pssszt!” – hallatszott élesen. Felvezetett az emeletre. Út közben láttam egy pár leszakított testrészt, sőt még egész testeket is. Kulcsra zárta mögöttünk az ajtót, majd tanácskozásba kezdett.
 – Úr isten, Emily! Mit csináljunk? – kérdezte, olyan szemekkel, mintha én lennék a nagy mindent tudó.
 – Nem gondolkoztál azon, hogy felhívd a zsarukat?! Itt valaki vérfürdőt rendezett, és ilyenkor ez a természetes, nem?! – nekidobtam egy párnát. Ő már nyúlt a telefonhoz, közben dicsérte az ötletem s egyben engem is.
 – Emi, te olyan okos vagy! – áradozott, ahogy szokott. Már kicsengett, majd valaki beleszólt. Erre a hangra egy pillanat alatt a falhoz dobta az egyetlen dolgot, ami segíthetett volna s az darabokra tört.
 – Nyomorék!!! Ezt mi a francért kellett?! Ha ezért fogunk meghalni, én kinyírlak! – ordítottam a képébe.
 – Nem hallottad, amit én… Nem hallottad… Nem hallottad… - ismételgette ijedten. Amikor már nyolcadjára mondta el ugyanazt a mondatot, kezdtem pánikolni. Így hát melléfutottam, ledobtam magam az ágyra, és átkarolva folytattam a vallatást.
 – Alex! Mit mondott? Térj magadhoz kérlek! – nem akart válaszolni. Lépteket hallottam a folyosóról, ennek hatására a gondolat, hogy „ma biztos meghalok, pedig még mennyi mindent terveztem az életben”, nem volt képes elhagyni a fejem. Egy fejsze landolt az ajtóban, mire mindketten felsikítottunk s átöleltük egymást félelmünkben.
 – Menj. Nekem már mindegy, legalább te menekülj meg. – vágta hozzám semmi érzést kimutatva az arcán.
 – Nem, dehogy is! Nem hagylak itt, meghülyültél?! – szinte sírtam. Mögém mászott, két kezét a lapockáimnak támasztotta, majd kilökött az ablakon. Én csak néztem vissza rá, mint valami ártatlan kiskutya, de máris becsapta az ablakot. Szomorú dolog volt rájönnöm, hogy nem tehetek mást, ha ennyire nem akart látni, elmegyek. Persze hívom a rendőröket, de előbb elmenekülök jó messzire ettől a helytől. Futottam vagy fél kilómétert, majd nekipróbálkoztam a hívásnak, de nem volt térerő. Sőt! Sehol nem volt a környéken. Minden üres, kihalt, és elveszett volt. Talán, mert éjszaka van, te idióta?! Igazából nem volt mit vesztenem, amúgy is szar életem volt, úgyhogy visszamerészkedtem oda. Legalább lesz egy kis izgalom is ebben az egyhangú létben. Nem mentem be, csak kintről nézelődtem be a párás ablaküvegeken. Az egyik szobában megpillantottam a padlón egy holttestet – mondjuk ez ma nem volt újdonság -, amit Alex szorongatott karjaiban. Miért csinálta ezt…? Egyre csak a testet nézte, ahogy azok szétesnek darabokra a szorításában, majd eszméletlen gyorsasággal tekintett arra az ablakra, amelyiken át kémleltem. Észrevett. Arcára lemoshatatlan mániákus vigyor fagyott s hirtelen szertefoszlott, a gyertyalángok meg kialudtak a szobában.  Abban a pillanatban gyorsabban kezdtem pislogni, megnéztem mindkét kezemen, hogy mennyit mutatok, mert biztosra akartam menni, hogy nem halucinálok. Hát rohadtul nem halucináltam. Egy hideg érintést véltem felfedezni vérrel áztatott hátamon. Mindenem beleborzongott. Az eszem azt mondta, „Fuss!”, de a kíváncsiságom mindennél erősebb volt. Így hátrafordultam, hogy meglessem, ki is tapogat engem most tulajdonképpen. Nem lesz meglepetés, amit mondok, de mire odanéztem, a csikiző érzést keltő valami eltűnt, viszont a nyoma megmaradt a vizes fűben. Basszus… Tényleg volt itt valaki… - gondoltam, amennyire akkor tudtam gondolkozni. Egy hang hívott be a házba. És, hogy miért követtem? Még én magam sem tudom, de nem tudtam ellenállni neki. Annyira csábított. Majd beléptem az ajtón a tiszta sötétbe, magabiztosan lépkedtem egyenest a konyha felé, ahova az előbb néztem be kintről. Olyannyira még soha nem voltam magabiztos, ebben a rövidke életben. Eltűnt a félelem és helyet nyert az élvezet. Lassan kezdett boldogsággal eltölteni az a sok vér, amit láttam. Na meg a hullák! Kihagyhatatlan érzés volt. Beértem s megpillantottam a testet, mely pár perccel ezelőtt még Alex karjaiban pihent. Most én térdeltem le mellé és karoltam át. Most én néztem világi nyugalommal, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog, mit valaha tettem. Egy kés csúszott oda mellém, véresen, életlenül, mégis csábított. Meg kellett fognom. Bele kellet szúrnom. Rá kellett támadnom, szétvágni, felaprítani, gyönyörködni benne! Kis idő után meghallottam Alex hangját.
 – Most meghalsz! – jelentette ki őrült hangon.
 – De nem ma! – üvöltöttem rá vigyorogva. Közeledett, mondhatni, elég gyorsan, de nem elég gyorsan, ahhoz, hogy eltegyen láb alól. Tőrje mellettem végzett pár centivel a padló rései között, ezt kihasználva beledöftem egyik szemébe a késem, másikba pedig két ujjam nyomtam bele. – Nem én fogok meghalni, hanem te! – fordultam el tőle nevetve, miközben a földre esett s már haldokolni látszott. Elvágtam a torkát, majd fudokolva nyögte ki utolsó mondatát.
  Nem menekülsz. Találkozunk a pokolban, te kis csitri! 

Miisz Art | Beküldött írás | Rose Charity
Szerző elérhetősége: http://newstories666.blogspot.hu/