- Szerző: Stella
Kábultam ébredtem. Az aranyló tavaszi napsugár bekúszott a redőny apró lyukain, azzal pöttyös mintát festve a szembe levő falra. A kemény szófától rettentően fájt a nyakam és a derekam. Már megint itt győzött le a fáradság és hosszú karmaival a kínzó álmok mély bugyrába húzott…
Megpróbáltam feltápászkodni, de csak harmadik próbálkozásra sikerült. Kis nyújtózkodás után odaléptem az ablakhoz, hogy a szoba félhomályából kellemes, fényes helyet csináljak. Felhúztam a rolót és kinyitottam az ablakot. Hmm, már pár hónapja sajnos nem az az igéző hegyi táj fogad, mint régebben. A hatalmas betontömbök közelről sem olyan látványosak.
Körbenéztem. Látom tegnap sem ment az alkotás. Az ecsetek lent hevertek a padlón, egy-két festék kiborítva és a vászonra nagy piros betűkkel ez volt írva: „NEM FULLADSZ MEG?” Ilyenkor könnyek kezdtek potyogni a szememből. Újból és újból elolvastam a mondatot. Addig néztem, míg már annyira sírtam, hogy csak foltokat láttam. A panellakások, ecsetek, festékek, a piros betűk mind összefolytak előttem. Halkan a földre estem. Ott hevertem fáradtan, lelki és testi fájdalmakkal együtt, zokogva a padlón, egyedül. Suttogva felnyögtem: „De. Valaki segítsen…” Vártam egy kicsit a válaszra. Persze, valahol legbelül tudtam, hogy úgysem érkezik. Mégis vártam.
Napokig nem mozdultam ki a lakásból. Általában csak ültem a sötétben és bámultam a képet. Szinte mindig más érzéseket váltott ki belőlem. Negatív érzéseket, de érzéseket. Enni is csak alig ettem. Egyszer bementem a rendes hálószobámba, aminek ajtaja szembe van a tükörrel. Meglátván magam valami eltörött bennem. Nem jöttek ki már könnyek szememből, belül viszont jobban fájt, mint eddig. Hosszú, csillogó, barna hajam, most kócos szénakazal. Átlagos testalkatom egy sovány csontkollekcióvá változott, akin lógott a kifakult, kék póló és a kiszakadt melegítő gatya. A mindig erős nő, most összetört és valahova félre lett seperve.
Egyszer, egy valamiért kellemesen üdítő álom után arra ébredtem, hogy festeni akarok. Nem értettem miért, nem is foglalkoztam vele. Odasiettem az állványhoz, ledobtam az eddig nyomasztó képet (öntudatlanul) és helyére új vásznat raktam. Felkaptam a legközelebb heverő ecsetet és elkezdtem mázolni. Már egyáltalán nem emlékszem, hogy is zajlott a folyamat és arra sem, meddig tartott. Csak csináltam és csináltam. Olyan hevesen talán még sosem alkottam. Egy idő után arra lettem figyelmes, hogy a nevemmel írom alá. Befejeztem.
Felkeltem a székből és kicsit hátrább mentem. Végignéztem a képemen. Egy kék madár volt látható, ki próbál elrepülni valami szörny elől. A szörny emberszerű volt, de kéz helyett csápjai voltak. Szeme és szája vörösen szikrázott. Tekintete ördögi, mégis bizonytalan. Nagy zöld betűkkel ismét volt egy felirat pingálva a képre: „TUDOK ÚSZNI.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése