A játékmester,
aki nem ismeri a szabályokat. Talán helytelenül lettek
megfogalmazva – néha az én soraimmal is ez történik, legyen szó
akár az írásról, akár pedig a sorsnak csúfolt magasztos
színjátékról. Vagy talán csak a játékos értette félre az
egészet? Ó, hisz milyen nevetséges, mégis, hogy versengett
egyáltalán a vörös bábu ellen? Olyan önző... Mindig nyer.
Talán jobb lesz, ha a
játékos elmegy egy kicsit pihenni. Tétlenül gondolkozik, mit
tegyen: heveredjen le a bársonykanapéra, vagy mozduljon ki egy kis
sétára?
Inkább útnak indul a
sötét éjszakába és szív egy kis friss levegőt. Odakint hideg
van, jobb lesz, ha felveszi vörös színben pompázó, szőrmével
bélelt kabátját. Kellemes melegséggel tölti fel rideg testét.
Sétálgat, elüti az
időt. Sokáig járkál a város peremén: megszomjazik. Erre azonban
csak akkor eszmél rá, amikor egy bolt neonvörös színben villogó
hirdetőtáblája irritálni kezdi szemét. Felháborító... Hogy
engedhetnek meg maguknak ekkora, és ilyen zavaró
figyelemfelkeltést?
Nem baj, még ha a
hirdetésük zavaró is, biztos lesz bent valami ital. Megkísérel
átsétálni az úton. Szörnyen villog az a felirat... Csaknem
elvakítja.
Balról közeledik egy
autó. Hogy lehet, hogy ezt nem vette észre? Mindegy is, még messze
van, átér előtte. A tócsát – amibe az imént lépett bele –
azonban nem veszi észre időben. Mégis milyen folyadék csúszhat
így?
Nem mozdul, nem csinál
semmit, csak kétségbeesetten fekszik a hideg és nedves aszfalton,
felette pedig elzúg a motor, majd végjátékként a fék is
csikorog egy éleset.
Nem megy be a boltba.
Sétál tovább. Igaz maga sem tudja az indokot, de inkább eltűri a
szomjúságot.
Nem is olyan sokkal
később már a belvárosban jár. Mivel abszolút semmi kedve
belekerülni az itteni sürgés-forgásba, ezért inkább kisebb
mellékutakon kezd el poroszkálni. Meglát egy kocsmát. Végre...
Felsóhajt, hisz talán itt már képes lesz oltani szomját – még
ha alkohollal is, amihez nem szívesen nyúl. Kifinomult, elit
kocsmának számít ez a hely a lepusztultsága ellenére. Gyorsan
végigfutja a hanyagul elé vágott szamárfüles itallapot, és
csalódottan tudatosul benne a tény, hogy csak alkoholos ital van.
Véletlenszerűen rábök egy frappáns, egzotikus nevű valamire,
már úgyis mindegy, csak azt reméli, hogy iható lesz. Alig néhány
perc elteltével a hiányos öltözékű kiszolgálólány már orra
elé is tolja a helyes kis pohárkában hullámzó vörös
folyadékot, melynek színe leginkább a vörösborra emlékeztet,
íze viszont ismeretlen, vad, de nem érzi túl erősnek, tehát
nyugodt szívvel rendel még néhányat, majd távozik. A kocsmát
elhagyva útját állja egy részeges társaság, mely néhány
lézengő, idősebb korú tagból áll. Úgy gondolja, nyugodtan
átsétálhat közöttük, azonban téved. Először a talajra kerül,
majd pedig az árokba, majd még lejjebb.
Mégsem megy be a
belvárosig, ahogy addig a környékig sem. A boltnál visszafordul,
de változatosság kedvéért eggyel hátrébb megy – a külváros
szélén, egy erdős részen. A természet majd biztos megnyugvást
garantál neki. Nyugodt és csendes minden, a levegő makulátlanul
tiszta, csupán néhány magába fordult néma ember halad el a vele
ellenkező irányba.
Egyvalaki azonban
egyhelyben álldogál, mint a cövek, teljesen mozdulatban, csak
fejével nézelődik körbe-körbe. Cigit árul. Méghozzá füveset.
Kinézete arra utal, hogy hajléktalan. Vajon ebből él meg? Minden
bizonnyal ő maga is szívott – zavarodott tekintete, fals vigyora
és vörös szeme legalábbis erre enged következtetni.
Emberünk azonban nem kér
cigit, nem vásárol a hajléktalantól. Mégis miért kérne? Soha
még csak kényszert sem érzett rá, hogy kipróbálja. Nem neki
való ez. A férfi azonban nagyon erélyesen próbál üzletelni.
Mutogatja a cigipapírokat, hangsúlyozza az árakat. Nagyon beleéli
magát. Túlságosan is. Érdekes... Az a csillogó, éles kés, amit
az imént húzott elő vajon szerepet játszik a cigitekerésben? Ezt
nem lehet tudni – csak azt, hogy éles, nagyon fáj, és gyorsan
kényszerít térdre, földre, majd még lejjebb.
Úgy dönt, hogy vesz
tőle cigit. Egyrészt megesik a szíve a hajléktalanon, és úgy
gondolja segíti egy kicsit a pénzével, másrészt pedig azért,
mert már oly' mindegy. Miután megegyeznek az árban, a fura alak
valamilyen mágikus eljárással spanglit varázsol belőle.
Rágyújt, most először:
mereven bámulja az orra előtt vörösen parázsló szálat, és
érzi, ahogyan az anyag az agyába szökik, ő maga pedig néhány
centivel elemelkedik a talajtól.
Már mindketten boldogak
a drogtól... Túlságosan is. Úgy érzik, jobb lesz leülniük
valahova. Keresnek egy békés helyet az erdő egyik sötét
szegletében, tervük azonban meghiúsul: félúton bedőlnek egy
bozótosba, a parázsló cigi kihullik szájukból, és lángtengerré
varázsolja a kis zugot, melyben oly' vígan feküdtek.
Nem megy sehova sem. Jobb
lesz otthon, egyedül, a magányban. Meghagyja a boltokat, kocsikat,
zsúfolt belvárosi utcákat, kocsmákat, az anyatermészetet és a
jellegtelen földi örömöket másoknak.
Az otthon biztonságában
semmi baja nem eshet. Tökéletesen jó lesz itt neki. Egyedül. A
csendben. Egyes egyedül. Nem csinál semmit, csak pihen. Elterül a
bársonyos kanapén, mely puhaságával magához láncolta őt.
Síri csend honol. Még a
zümmögő legyek is elhalkultak. A fehér fal szürkévé válik.
Nincsenek fények, színek, csak objektumok. Nincs semmi, csak
végtelen magány és nyugalom. Magába fojtó embertelen nyugalom.
Nincs semmi. Nincs élet.
Csak karokon hömpölygő vörösség. Ott folyik az élet. Máshol
nem. Meg már a kanapén is.
Most már ismét vörös
színesíti sorsát. Nem menekülhetett. Elüldözte mindenhonnan,
így hát ő maga lett az.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése