- Nem.
- Hazugságvizsgáló. Mond valamit? – Tizennégy éves koromtól fogva ez megy. Mindig ez volt apám első kérdése. Ő tudta hogy be fog következni. Felkészített. Mégsem tudom megbocsátani neki.
- Nem. – A férfi arca megrándul. Harmincas évei elején járhat, de már enyhén őszül. Arca, vonásai markánsak, a karszalagja alátámasztja sejtéseimet.
- Nem tudod mire lehet jó? – Nem arra amire hiszitek. Annyit hazudok amennyit akarok. Legalábbis én.
- Gondolom ha hazudok csinál valamit.
- Telitalálat. Tehát hazudni tilos. Most pedig bekapcsolom. Érthető voltam? –Egész jó kis trükk. Számoltak vele, hogy ki tudom játszani, azzal viszont nem hogy átlátok rajtuk.
- Rendben kislány. Játszunk nyílt kártyákkal. Tudod mi a tét? –Neked a fizetésemelésed. Nekem az életem.
- Fogalmam sincs.
- Jó. Ha hazudsz baj lesz. Nagyon nagy baj. –Mert most nincs baj..
- Értem.
- Akkor kezdjük is. Mire emlékszel? – Már csak ketten voltunk az égő, omladozó szobában. A szomszédban lakó néni és én. Apám újra berohant, s hiába araszoltam felé, gondolkozás nélkül kitámogatta őt. Alig láttam a könnyeimtől, melyek csíkokat húztak vértől maszatos arcomra.A kezemet az egyik leomlott gerenda satuként szorította a földhöz. Összeharaptam a számat és újból megrántottam a kezem. Felkiáltottam a fájdalomtól. Az égett fa és a vér szaga mindent beterített. A fájdalom elviselhetetlenné vált. Apa megjelent az ajtóban. A tetőt már alig tartotta valami. Nem szólt hozzám. Kirángatta a kezem a gerenda alól. Kintről a nevelőanyám üvöltött hogy nincs több idő. A nagymamától örökölt perzsaszőnyeg roncsain feküdtem. Az életem romjain. Először el sem jutottak az agyamig a csendes szavak: „Bocsáss meg, Charlotte.”Az én istenített apám pedig kisétált az ajtón. Egy világ omlott össze bennem, de nem volt időm sírni. Futnom kellett, az életemért, bár ez inkább kínkeserves mászás volt. Nem tudom hogyan verekedtem ki végül magamat. Azonnal elájultam.
- Semmire.
- Mi ez?
- Hazugságvizsgáló.
- Mi következik ebből?
- Igazat mondtam.
- Hogy hívnak?
- Charlotte Black.
- Ki volt az apád?
- Aaron Black.
- Mivel foglalkozott?
- Vízvezeték szerelő volt. Minek kérdez tőlem olyan dolgokat amire tudja a választ?
- Most nagyon meggyötört lelkiállapotban vagy. Én segíteni akarok. Játsszunk egyet! –Ez most komoly?
- Nem akarok játszani.
- Segíteni fog. Ígérem. –Minek akar meggyőzni arról, hogy van választásom, amikor mindketten tudjuk, hogy nincsen?
- A játék lényege hogy mondd ki az első dolgot ami az eszedbe jut.
- Ennek nincs semmi értelme.
- Titkos küldetés.
- Baromság.
- Felkészülés.
- Fárasztó.
- Beavatás.
- Álmos vagyok.
- Tessék?
- Maga mondta, hogy mondjam ami eszembe jut.
- Jó. Folytassuk. Hogyan emlékszel apádra? –Ahogy kimegy a fénybe, szabadságba, nekem pedig porba hullik minden reményem.
- Szerette a sült a krumplit.
- Ennyi?
- Meg a brassóit. Miért kérdezi? –Rossz próbálkozás. Nem fogsz megtudni róla semmit. Tőlem nem.
- Bosszút állhatnál rajta. – Ledöbbenek. A vonzónak is mondható arcon diadalmas mosoly terül szét.
- Ő gyújtotta fel a házat. Ő hagyott sorsodra. Ő menekült el. Mit hagyott hátra ami megéri hogy így védelmezd? –Egy álomképet. A dolgok pozitív oldalát. Egy tökéletes eszmét. Ismerte a gyengém: küzdeni fogok ezért a hazugságért. Harcolni fogok a gyermekkoromért. Harcolni fogok az ő eszméiért. Mert szükségem van rá. A világom összedőlt. Nincs erőm újat építeni. Ezért védelmezem a romokat.
- Semmit.
- Ki lehet játszani a gépet. Igazam van?
- Könnyen lehet, ugyanannyira könnyen, mint hogy nem. –Rettegtem amikor először kellett így beszélnem. A szerkezetnek szokása halkan zúgni, és kattogni. Nem fogom elfelejteni a műhelyben töltött órákat. Ő tanulásnak nevezte, én kihallgatásnak. Nem voltak titkaim. Nem voltak saját gondolataim. Egyszer aztán rákérdeztem hogy mire jó ez az egész. Nevetett. Azt mondta majd rájövök. Emlékszem a háta mögött lévő falra. Téglákkal volt kirakva. A huszonnegyedik sorban lévő, balról nyolcadik tégla egy leheletnyivel eltért a többitől. Nem tudnám megmondani miben. Egyszerűen kilógott a sorból.
- Segíteni szeretnék.
- Nincs szükségem a segítségére.
- Apád az alvilág feje. Most nem erről a gépről van szó. Nem érdekel a gép. Bár nagyon nagy munka lehetett megtanulni kezelni. –Sírni fogok. Érzem hogy sírni fogok. Azt pedig tilos. Tilos. Tilos. Tilos! Könnyek folynak végig az arcomon.
- Nem nehéz. Túl egyszerű. Annyira, hogy senki nem gondolna rá. Zseniális és kegyetlen. Mestermű. Maga sosem fogja megérteni.
- Könnyen lehet, ugyanannyira könnyen, mint hogy nem.
- Ez nem vicces.
- Nem is annak szántam. Segíteni akarok.
- Nem tud.
- Honnan tudod?
- Tudom.
- Nem szép dolog esélyt sem adni.
- Ezt mondja az életnek.
- Nyertél..
- Egy piros hangszórót..
- Tessék?
- Mindegy.
- Mit tett veled?
- Semmit.
- Vedd el a kezed. Tudom hogy utálod.
- Maga nem tud semmit.
- Mit tettem hogy magázni kezdtél?
- Elkezdett megérteni. De eddig is magáztam.
- Én nem úgy éreztem.
- Nem érdekelnek az érzései.
- Ez nem volt szép dolog.
- És?
- Legközelebb folytatjuk. Nincs vége Charlotte. - Persze hogy nincs. Hisz ez csak egy álom.
- Fogalmam sincs.
- Jó. Ha hazudsz baj lesz. Nagyon nagy baj. –Mert most nincs baj..
- Értem.
- Akkor kezdjük is. Mire emlékszel? – Már csak ketten voltunk az égő, omladozó szobában. A szomszédban lakó néni és én. Apám újra berohant, s hiába araszoltam felé, gondolkozás nélkül kitámogatta őt. Alig láttam a könnyeimtől, melyek csíkokat húztak vértől maszatos arcomra.A kezemet az egyik leomlott gerenda satuként szorította a földhöz. Összeharaptam a számat és újból megrántottam a kezem. Felkiáltottam a fájdalomtól. Az égett fa és a vér szaga mindent beterített. A fájdalom elviselhetetlenné vált. Apa megjelent az ajtóban. A tetőt már alig tartotta valami. Nem szólt hozzám. Kirángatta a kezem a gerenda alól. Kintről a nevelőanyám üvöltött hogy nincs több idő. A nagymamától örökölt perzsaszőnyeg roncsain feküdtem. Az életem romjain. Először el sem jutottak az agyamig a csendes szavak: „Bocsáss meg, Charlotte.”Az én istenített apám pedig kisétált az ajtón. Egy világ omlott össze bennem, de nem volt időm sírni. Futnom kellett, az életemért, bár ez inkább kínkeserves mászás volt. Nem tudom hogyan verekedtem ki végül magamat. Azonnal elájultam.
- Semmire.
- Mi ez?
- Hazugságvizsgáló.
- Mi következik ebből?
- Igazat mondtam.
- Hogy hívnak?
- Charlotte Black.
- Ki volt az apád?
- Aaron Black.
- Mivel foglalkozott?
- Vízvezeték szerelő volt. Minek kérdez tőlem olyan dolgokat amire tudja a választ?
- Most nagyon meggyötört lelkiállapotban vagy. Én segíteni akarok. Játsszunk egyet! –Ez most komoly?
- Nem akarok játszani.
- Segíteni fog. Ígérem. –Minek akar meggyőzni arról, hogy van választásom, amikor mindketten tudjuk, hogy nincsen?
- A játék lényege hogy mondd ki az első dolgot ami az eszedbe jut.
- Ennek nincs semmi értelme.
- Titkos küldetés.
- Baromság.
- Felkészülés.
- Fárasztó.
- Beavatás.
- Álmos vagyok.
- Tessék?
- Maga mondta, hogy mondjam ami eszembe jut.
- Jó. Folytassuk. Hogyan emlékszel apádra? –Ahogy kimegy a fénybe, szabadságba, nekem pedig porba hullik minden reményem.
- Szerette a sült a krumplit.
- Ennyi?
- Meg a brassóit. Miért kérdezi? –Rossz próbálkozás. Nem fogsz megtudni róla semmit. Tőlem nem.
- Bosszút állhatnál rajta. – Ledöbbenek. A vonzónak is mondható arcon diadalmas mosoly terül szét.
- Ő gyújtotta fel a házat. Ő hagyott sorsodra. Ő menekült el. Mit hagyott hátra ami megéri hogy így védelmezd? –Egy álomképet. A dolgok pozitív oldalát. Egy tökéletes eszmét. Ismerte a gyengém: küzdeni fogok ezért a hazugságért. Harcolni fogok a gyermekkoromért. Harcolni fogok az ő eszméiért. Mert szükségem van rá. A világom összedőlt. Nincs erőm újat építeni. Ezért védelmezem a romokat.
- Semmit.
- Ki lehet játszani a gépet. Igazam van?
- Könnyen lehet, ugyanannyira könnyen, mint hogy nem. –Rettegtem amikor először kellett így beszélnem. A szerkezetnek szokása halkan zúgni, és kattogni. Nem fogom elfelejteni a műhelyben töltött órákat. Ő tanulásnak nevezte, én kihallgatásnak. Nem voltak titkaim. Nem voltak saját gondolataim. Egyszer aztán rákérdeztem hogy mire jó ez az egész. Nevetett. Azt mondta majd rájövök. Emlékszem a háta mögött lévő falra. Téglákkal volt kirakva. A huszonnegyedik sorban lévő, balról nyolcadik tégla egy leheletnyivel eltért a többitől. Nem tudnám megmondani miben. Egyszerűen kilógott a sorból.
- Segíteni szeretnék.
- Nincs szükségem a segítségére.
- Apád az alvilág feje. Most nem erről a gépről van szó. Nem érdekel a gép. Bár nagyon nagy munka lehetett megtanulni kezelni. –Sírni fogok. Érzem hogy sírni fogok. Azt pedig tilos. Tilos. Tilos. Tilos! Könnyek folynak végig az arcomon.
- Nem nehéz. Túl egyszerű. Annyira, hogy senki nem gondolna rá. Zseniális és kegyetlen. Mestermű. Maga sosem fogja megérteni.
- Könnyen lehet, ugyanannyira könnyen, mint hogy nem.
- Ez nem vicces.
- Nem is annak szántam. Segíteni akarok.
- Nem tud.
- Honnan tudod?
- Tudom.
- Nem szép dolog esélyt sem adni.
- Ezt mondja az életnek.
- Nyertél..
- Egy piros hangszórót..
- Tessék?
- Mindegy.
- Mit tett veled?
- Semmit.
- Vedd el a kezed. Tudom hogy utálod.
- Maga nem tud semmit.
- Mit tettem hogy magázni kezdtél?
- Elkezdett megérteni. De eddig is magáztam.
- Én nem úgy éreztem.
- Nem érdekelnek az érzései.
- Ez nem volt szép dolog.
- És?
- Legközelebb folytatjuk. Nincs vége Charlotte. - Persze hogy nincs. Hisz ez csak egy álom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése