Reasy Brown – Ádám és Éva

• Téma: Sci-Fi | Szerző: Reasy

– Üdvözlöm a Sila fedélzetén, kapitány! Én Eva vagyok, én leszek az ön személyes tanácsadója az utazásunk során! – köszöntött fülbemászó, bájos hangon egy fiatal hölgy, amint beléptem az imént említett űrhajó fedélzetére. Első pillantásra ugyanolyan volt, mint a többi, azonban közelebbről megnézve minden apró része csillogott-villogott, kívülről és belülről egyaránt. Nem meglepő, hiszen alig pár napja készült el a Niaya bolygó legújabb csodája: ez a hajó, a Sila. Nem is hiába szerelték fel a legtehetségesebb technikusok és építészek a legmodernebb technológiákkal: meglehetősen hosszú útra indult...

A hajóhídra belépve a legénységem – melynek nagy részét már személyesen ismertem – minden tagja felállt, és szalutálással üdvözölt. Összesen hét tiszt tartózkodott a hídon: ők irányították az egyes központokat, ők osztottak utasításokat például a gépházban, vagy esetleg a torpedó raktárban szolgáló kollégáiknak. Ide, a hídra azonban csakis a legjobbak kerülhettek, vagyis az irányítók.

(Ez az írás egy régebbi novella új, feljavított változata.)

Maga a híd, mint terem, egy szabályos kör alakú, viszonylag kicsi, de ennek ellenére kényelmesen és hangulatosan kialakított helyiség volt. A hátuljában az én székem díszelgett egy szerény magaslaton, előtte pedig egy formás kis áttekintő panel állt. Az enyémtől jobbra a tanácsadónő széke, baloldalon pedig a kapitányhelyettesé volt, a körív mentén a tisztek gépei, kezelőegységei és egyéb műszerei helyezkedtek el. A legelöl lévő üres teret egy hatalmas képernyő foglalta el, amin különféle adatok jelentek meg igény szerint, a betűk és számok mögött pedig a végtelen űrre nyerhettünk ámulatba ejtő kilátást.

– Mondhatjuk, hogy rutin küldetésre indulunk. Ez lesz az ötödik olyan akció, ahol egy másik galaxisban vizsgálunk meg egy bolygót – kezdtem meg az indulás előtti rövid beszédemet. A hídon lévő tisztek vigyázzállásban szegezték rám tiszteletet sugárzó tekintetüket, a legénység többi tagja pedig hangszórókon és kivetítőkön keresztül szentelt figyelmet. – Hatvan tiszt tartózkodik a hajón. A többi galaxisutazóhoz képest ez viszonylag elég kevés. A Sila azonban egy kicsi, de gyors hajó, felesleges lenne több emberrel terhelni. A galaxisok közti utazás viszont rendkívül komplikált és nehéz, ezért megkérek mindenkit, hogy dolgozzon teljes odafigyeléssel, koncentrálással és szorgalommal, főleg a galaxisváltásnál. Eddig gyakorlatilag még semmit sem tudunk a galaxisok közti abszolút üres térről, csupán azt, hogyan kell biztonságosan átutazni. Az utazás során tizenöt évre fogjuk magunkat hibernálni. Ezután a rendszer felolvaszt minket, ekkora már a célhelyen leszünk. Mindenkinek sok sikert a küldetéshez!

Két óra múlva már útnak is indult a Sila. Én ez idő alatt a saját szobámban elmélkedtem. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy privát lakosztály járt nekem a hajón: a kapitányhelyettesen, a tanácsadónőn és persze rajtam kívül senki sem kapott ilyet, a többiek tízfős szobákban laktak együtt. De felesleges is lett volna mindenkinek külön szoba: az út nagy részét úgyis mindenki a hibernáló kabinokban töltötte.

A formás, kecses – és a többi mellett valóban kicsinek tűnő – hajó a központi űrállomásról indult. Amint elhagyta a naprendszert, maximum sebességre kapcsolt, és közeledett a galaxis pereméhez.

Öt napja utaztunk. Az utolsó naprendszer utolsó bolygói mellett haladtunk el, és már szépen lassan fel is készültünk a galaxisváltás veszélyeire, amikor beteljesedni látszott a lehető legrosszabb forgatókönyv. Meghibásodások, számítástechnikai zavarok – ezekre mind lehet számítani, elhárítható problémák, melyekre fel tudtunk készülni.

– Ó, ne… – kezdtem baljósan, amint megláttam a velem szemben lévő képernyőn egy hajót. Amikor épp nem történt semmi érdekes, akkor a híd nagy képernyőjén az előttünk lévő űr, és a csillagok sokasága gyönyörködtetett minket, ezúttal viszont valami más csorbította a kilátást.

– Nagyítsa ki a jobb felső sarokban lévő objektumot! – adtam ki a parancsot. Már tisztán láttam mivel állunk szemben, ahogy a többiek is. Felálltam a székből, és úgy néztem tovább. A képernyőn egy lázadó jelzéssel ellátott hajó jelent meg.

– Hívnak minket! – közölte meglepődéssel a kommunikációs tiszt.

– Fogadja, és vetítse képernyőre! – utasítottam őt.

– Üdv, Adam kapitány! – üdvözölt, személyesen engem. – Nem gondolja, hogy kicsit nagyravágyóak? Azért keresnek új bolygót, mert a régit, a Niayát, sőt, lassan a Starmexet is teljesen elhasználják? Olyan pazarló életmódot élnek. Nekünk már felnyílt a szemünk. Maguknak mikor fog? Remélem most tudunk segíteni. Ilyen lehetőséget csak egyszer kap az emberiség! De nem is beszélek, így is elkéstek. Korábbra számítottuk érkezésüket. A maguk hajójához közel keringő Aerone bolygó hamarosan eltakarja az itteni napot. Gyönyörű, és egyben különleges, erős jelenség... Gyerünk fiúk, küldetés indul! – mondta, miközben hátrafordult társaihoz, majd megszakította a beszélgetést. Az utolsó mondat nyilvánvalóan a tisztjeinek szólt, de miért nem kapcsolta ki azelőtt? Hirtelen a hajónk rázkódni kezdett… Nem kellett sok, hogy ráeszméljünk: tüzet nyitottak ránk. Újabb rázkódás!

– Fegyvereket aktiválni! – kiáltottam.

– Nem működnek!

– Mégis miért?

– Kilőtték őket! – felelte a fegyverzeti tiszt.

– Ilyen hamar?! – reagáltam igencsak meglepődve. A Sila igaz nem harcra lett fejlesztve, ennyitől azonban nem szabadott volna megadnia magát.

– Nem lőtték ki. Hazudik! – mondta erélyesen Eva, a tanácsadó, akinek mellesleg egy beszéd, avagy hazugságvizsgáló implantátum is volt az agyában. – Most kapcsolta ki őket!

A fegyverzeti tiszt ezt meghallva felállt a székéből, a zsebéhez nyúlt, ott benyomott valamit, ami kattant egy nagyot, majd egy másodperc sem telt bele, és tetőtől talpig lángba borult. Ordítozások közepette pár pillanaton belül egy padlón nyugvó hamukupaccá vált.

Ezzel csak magán segített: a hajót még mindig lőtték. Mi nem tudtuk viszonozni. Véglegesen, abszolút blokkolta a fegyverzetet. Fel nem tudtam fogni, hogy kerülhetett a hajóra – ez azonban nem a tanakodások ideje volt.

– Kilőtték a hajtóművet! – kiáltott fel a főgépész. Remek, ekkorra már mozogni sem tudtunk. A hajó egyre jobban remegett és egyre vadabbul rázkódott. A világítás elkezdett villogni, a panelokból szikrák csapódtak ki. Kész katasztrófa, és egyben a rémálmom is…

– Adják ki az evakuálási parancsot! Menjen mindenki a mentőkabinokba! – utasítottam. Hamarosan megszólalt ugyanez a hangosbemondókban is.

– A híd ajtaja beragadt! – közölte a kapitányhelyettes.

– A fenébe is! – kiabáltam ingerülten, és teljes erőmből az egyik pultra csaptam. Talán egy mesében ilyenkor, a csapás hatására kinyílt volna az ajtó – de ez sajnos a valóság.

A rezgések abbamaradtak. A világítás helyreállt. A szikraeső véget ért. Abbahagyták. Nem lőttek.

– Vonósugarakat akasztottak ránk. Valahova vontatnak! – mondta a tanácsadónő. Miközben a lázadók húztak minket, oldalról láttuk a többi tisztet a mentőkabinokban. Csak mi, hatan maradtunk: két nő, és négy férfi a hídon. És nem tudtunk semmit sem tenni. Most sajnáltam először, hogy a Sila minőségi anyagokból készült. Ha ez nem így lett volna, könnyedén kinyithattuk volna az ajtót puszta kézzel, és menekülhettünk volna mi is, követve a többieket. Legjobban az foglalkoztatott, amit a lázadó hajó kapitánya mondott. Új esély az emberiségnek? Mire gondolhatott? Fura alak.

Idővel azonban a figyelmem átállt a jelenre. A vonósugárral csaknem a naprendszer széléig húzott minket. Az otthon-galaxisunk peremén voltunk, a következő pedig több milliónyi fényévre tőlünk. Az ellenséges kapitány ismét hívott minket.

– Kinyitom a híd ajtaját. Felrobbantom. Álljanak tőle távol. Ezután minden további ajtót kinyitok, ami a hibernáló kamrákba vezet. Feküdjenek a kamrákba. Kétszáz év múlva felébrednek. Ha nem teszik amit mondok, elpusztítom a hajójukat, és akkor a következő célpontunk majd talán megteszi ugyanezt. Nincs idő gondolkodni és magyarázkodni. Sietni kell!

Mindannyiunk pontosan azt csinálta, amit mondott – egyrészt mert nem akartunk meghalni, másrészt, ha mégis a halált választjuk, mással úgyis megcsinálta volna sikeresen. Egy valamit azonban mindenki tudott: ez a kétszáz év az eredeti útnál harmincszor hosszabbnak ígérkezik.

– Sok szerencsét! Éljenek a lehetőséggel! – mondta, amikor mi már a hibernáló kamrában feküdtünk. Egyre hidegebb és hidegebb lett körülöttem… Majd álmosodni kezdtem. Elaludtam…

… Majd felkeltem. Kettőszáz évvel később. Kikászálódtam a kabinból: egy füstölgő fal látványa fogadott, a másik oldal pedig erősen benyomódott, behorpadt. Ezen kívül minden pontosan ugyanolyan volt, mint kettő évszázaddal ezelőtt.

Egy-két nálam hamarabb ébredő tiszt már várt rám az előszobában. Az ablakom bámultak ki. Én is ezt tettem. Majd azok is, akik utánam keltek fel. Lezuhantunk, ez nyilvánvaló volt. Egy szép, érintetlen, erdős területet csodáltunk. A helyettesem odament a helyi panelhez, és megállapította, hogy a Sila teljesen használhatatlanná vállt. A bolygó pedig nem volt benne az adatbázisban. Sőt, még a galaxis sem volt azonosítható – holott ötven galaxist és több millió bolygót ismert a rendszer. Azt is felfedezte, hogy teljesen lakatlan, soha senki nem járt még itt. Csak alacsonyabb szintű életformákat – azaz állatokat – talált a rendszer, meg rengeteg növényt, valamint nyersanyagot: ilyen gazdag bolygót eddig még nem is fedeztek fel. Egy szót sem szóltunk egymáshoz, hisz tudtuk, csak egy út van: itt kell élnünk, és be kell népesítenünk a bolygót – valamint elnevezni azt.

– Legyen az a neve, amire mindannyiunk vágyik! – javasoltam.

– Víz!

– Bőség!

– Béke!

– Szex! – hangzottak minden felől a jobbnál jobb ötletek.

– Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én, így kétszáz űrben töltött év után csak egy kis földre vágyok.

– Föld? Ez… Fura név – jegyezte meg valaki –, de nekem megfelel.

Én voltam a kapitány, én így tettem ki a lábam először a hajóból. Mély levegőt vettem. Örültem, mert pont ugyanolyan illata volt a levegőnek, mint a Niayán. Tettem pár lépést. A helyettesem, Tom követett volna engem, de illedelmesen előreengedte Evát, a tanácsadónőt.

– Menjen csak, Tom, hisz maga a kapitányhelyettes! – mondta Eva.

– Hogy én? Ugyan már, dehogy! Egy nőnek kell következnie! Mégis hogy hangzana az, hogy Adam és Tom az első két ember a Földön!? Legyen inkább Adam és Eva az első két ember a Földön!