"Pici lány"

• Téma: Fantasy | Szerző: Bren

Most kivételesen hálás vagyok az ébresztőórának, hogy erőszakkal kirángat rémálmai tengeréből. Az ember elvileg nem halhat meg álmában, hát nekem szinte mindig sikerül. Már szerintem meglepődni sem fogok ha egyszer tényleg bekövetkezik. Ez is csak egy átlagos kedd reggel: Köszönet a kitartó vekkernek, a legújabb borzalmak csendes feldolgozása, öltözködés, fogmosás, hülye gondoltok.. De valami nem stimmel, valami van a levegőben, megmagyarázhatatlan feszültség, bár könnyen lehet az is hogy az én elmebajom. Sokszor vannak hülye megérzéseim, amik néha érthetetlen okokból törnek rám. A legintenzívebb a nagymamám halála előtt történt. Még szerintem általánosban. Az egyik szünetben minden különösebb előjel nélkül összeroppantam. Könnyek patagzottak az arcomon, össze-visszadobáltam magam a padlón és még a tanároknak, majd később a pszichológusnak sem tudtam megmagyarázni, hogy pontosan mi bajom volt. Amikor rá két napra meghalt a nagyim akkor kezdtek furán, vagy inkább még inkább különcként tekinteni rám. Nem érdekelt. Jobb pillanataimban egyáltalán nem foglalkozok mások véleményével, csak az ilyen enyhén szólva érdekes megérzések idején leszek érzékenyebb. Viszont a mostanit még sosem tapasztaltam. Minden idegszálam megfeszült, készen álltam a menekülésre. A szívem olyan hangosan zakatolt, hogy azt hittem a konyhaasztalnál álmosan ücsörgő, teáscsészéjét szorongató húgom is meghallja. Igazából tökéletes ellentétek vagyunk. Belsőleg. Benne nincsen semmi furcsaság, őt nem veszik körül megmagyarázhatatlan dolgok, neki nem súgnak össze a háta mögött. Ő normális. Ez az én számból legtöbbször szitokszóként hangzik el, de tény hogy picit irigykedem rá. Jó lehet, bár tudom, ne mondjak olyan dolgokról véleményt amit nem tapasztaltam.



- Héj, föld hívja Marlen-t! – Zökkentett ki kistesóm gúnyos hangja a gondolataimból. - Mit szeretnél? –A hangom álmos és zaklatott. - Valaki nagyon rosszat álmodott az éjjel.. Különben csak a cukrot. –Ő maga sem tudja, hogy milyen közel jár az igazsághoz, ezért inkább leteszem elé a virágosra pingált porcelántartót, majd nekiállok kávét főzni. Hamarosan a koffein jellegzetes illata töltötte be pici, fehér konyhát. Ő továbbra is pizsamában, átbattyogott a nappaliba és levágta magát a TV elé. - Nem kéne esetleg befáradnod az egyetemre? –Kérdésemre egy oroszlánt megszégyenítő ásítást, és a szokásos „Nem ma lesz világvége!” választ kaptam. Ha tudta volna.. Szokás szerint kissé késésben viharzottam be a sokat megélt laboratóriumba, az én kis világomba. A késés mondjuk furcsa dolog úgy, hogy egyedül én dolgozom benne, de próbálok alkalmazkodni az általam írt napirendhez, természetesen sikertelenül. Egyedül vagyok. Szinte mindig. A szüleimet nem ismertem. Hosszú történet, amit most nem is szándékozok elmondani. A nagyival éltünk. Mi ketten. A korkülönbség csupán egy év. Most feltehető a logikus kérdés, hogy akkor, ez most hogy is van? Az egész dolognak Harry Potter feelingje van. Mama kapott egy levelet. Aztán lepasszolt az egyik barátnőjéhez akit ki nem állhattam. Természetfeletti dolgokkal foglalkozott, elsősorban jóslással. Én pedig már akkor sem hittem semmi ilyesmiben. (Igen rendelkezek emlékekkel másfél éves koromból. Két hét múlva vitt haza, a kiságyamban, pedig egy kisbaba szundikált békésen.. Beletemetkeztem, a legújabb kísérletem részleteibe. A matatás, óvatos mozdulatok, és előrehaladó számítások miatt már is feledkeztem arról a bizonyos belső hangról. A kísérlet különösen fontos részénél jártam, már bezárkóztam, a kis atombiztos kamrába. Ekkor következett be. Az első ami eljutott a tudatomig az-az utcáról behallatszó (a hangszigetelt falakat figyelembe véve nem semmi) sikoltás volt. Rá pár másodpercre nekirepültem a kamra falának. A fejem durván csapódott a kemény szigetelésnek. Még éreztem valami meleg folyadékot végigcsordogálni az arcomon, aztán minden elsötétült. A sötétség körbevett, próbált megfojtani. Minden idegszálammal küzdöttem ellene. Tudtam, ha feladom, akkor nincs tovább. Nem tudom mennyi ideig folytattam reménytelen harcot. Lehet hogy pár másodperc, lehet hogy órák. Sosem fogom megtudni. Amikor újra magamhoz tértem az első gondolatom, nem volt túl felemelő vagy világrengető, szimplán csak az hogy éhes vagyok. Ezután kezdett szép lassan tisztázódni, hogy valami nincsen rendben. Nem éreztem semmit. Semmit az égvilágon. De nem is ezen akadtam igazán fent: Már nem feküdtem a kémcsöveim között, hanem egy vakítóan fehér szobácskában. Szinte világító falak, világos, márványszerű padló, egyszerű ágy, aminek az anyagát nem sikerült behatárolnom, valamint hófehér ágynemű. Az enyhe szórakozottságomból viselt, kordnadrág és mackó felsőt felváltotta egy tökéletes selyemhálóing, ami akaratlanul is a horrorfilmek áldozatait juttatta eszembe. Miután már nem vakított el teljesen a domináns hófehér, megláttam az ajtó finoman kirajzolódó körvonalát, s jobb ötletem nem lévén, óvatosan kimentem rajta. A legtöbb furcsaság ezután tűnt fel. Ugyanis amikor az ajtó nem nyílt, mérgemben nekimentem vállal, és nem kis megdöbbenésemre simán átsétáltam rajta. Nem éreztem szagokat. Semmilyet, és a végtelen, fehér falakból is némaság sugárzott. Lépteim nem vertek zajt, hiába trappoltam elkeseredésemben. A folyosók kusza útvesztőjén bolyongva hirtelen találtam rá egy nagyobb, társalgószerű helységre. A ( gondolom mondanom sem kell fehér) fotelekben a legkülönbözőbb emberek ültek néma csendben, és most nem a testalkatukra gondolok. Einstein, Gandhi, Hitler, Ceasar.. (és még sokan mások.) Én már semmit sem értek. Először a fizikus látott meg. -Ó, hát felébredt a pici lány! –Távolságtartóan néztem a teljesen tökéletes hasonmásra. - Elnézést uram, megtudhatnám az ön nevét? Mert az ön által alakított személy: halott. –A teremben jó ízű nevetés tört ki, bennem pedig most tudatosult, hogy továbbra sem hallok hangokat, hanem az egész beszélgetés, a fejemben játszódik le. Megszédültem, és lerogytam a legközelebb eső kanapéra. - Ejnye, látszik, hogy még új vagy. Tudod a halottak nehezen ájulnak el, és pihenésre sincsen szükségük. Ezek csak azok a csúnya emberi beidegződések. –A szemeim, ha ez lehetséges, háromszorosára kerekedtek. - Meghaltál pici lány. Egy idő után mindenkivel bekövetkezik. A földi fajokra jellemző ártalom. –Próbálok megszólalni, de a nyelvem nem engedelmeskedik, hirtelen rettentő furcsa gondolatom támad: megpróbálok én is úgy beszélni, mint ők. - Mi..mi t-történrt? –Az első próbálkozás elég nyeglére sikeredik, de úgy tűnik az üzenet lényege eljutott hozzájuk. - Meghaltál. Kipurcan, feldobja a talpát, átmegy a másvilágra… - Sorolta egy unott képű ember, miközben egy nyitott szótárat nyomott a kezembe. Ami egyszerűen átesett a tenyereimen, kellően jó szórakoztatást nyújtva a teremben lévőknek. Mit ne mondjak, egy enyhébb sokk ért. - Sokat kell még tanulnod. –Összepréseltem ajkaimat. - Ön azt állítja, hogy meghaltam. Mivel úgy tűnik az ittlétem nem elég bizonyíték, kénytelen vagyok hinni magának. De lehet egy kérdésem? –A magas, szakálas férfi, a borostáit simogatva szórakozottan bólintott. - És.. Akkor most miért vagyok selyempizsamában? – Ujjaim hegyével óvatosan nyúltam hozzá a finom anyaghoz, s fintorogva húztam volna rajta néhányat, de a kezem átcsúszott az anyagon. Néma káromkodásomat nagy ki-kibuggyanó nevetés követte, amikor is rádöbbentem: ezt most ők is hallják. Elszégyelltem magam. Szokás szerint a nem fontos dolgokon akadok le. Az lenne a normális, hogyha kétségbeesnék, de nekem természetesen a pizsama anyagával vannak problémáim. A teremben néhány helyen kirobban a nevetés, majd hullámként szép lassan mindenkire átterjed, ebben a folyamatban csupán az-az igazán ijesztő, hogy mindeközben az arcok meg sem mozdulnak. - Kicsi lány, mivel eddig nem kérdeztél rá, de az időnk, bár van elég sok, véges. Ezért közölném veled a pontos helyzetet. –Nyelek egy nagyot majd bólintok. A jókedv átadja a helyét a nyomasztó csendnek, s szinte látom magam előtt hogy helycserekor lepacsiznak. Mármint a jókedv és csend. Jellemző. Már megint elkalandoztam. - Nos, bekövetkezett amire egy ideje már mindannyian számítottunk: kitört a harmadik világháború. Valaki rácsapott az első piros gombra, s mint tudjuk onnantól nincsen megállás. Néhányan túlélték. Ők most atombiztos menedékekbe kényszerültek. Jó kérdés hogy meddig húzzák.. - Igen.. De egy dolgot nem értek: Hogy kerülök a képbe én? Meghaltam. Vagy nem? - De. Nagyon is. Viszont lehetséges visszamenned. Mi már nem tehetjük meg többször. Így a választásunk rád esett. Az emberiségnek szüksége van rád. Különben előbb kipusztulnak, mint hogy azt mondhatnák: „Habakukk”. – Ezt a szólást igazából sosem értettem. Miért hajtogatnának az emberek egy teljesen értelmetlen szót? Szerencsére észbe kapok és átfut az agyamon, hogy most éppen a világ egyik leghíresebb fizikusával beszélgetek, ezért próbálom magam rákényszeríteni a kellő tiszteletre, de nem igazán sikerül. - Lehet egy kérdésem? - Persze, csak nyugodtan! - Maga bevágta az egész idegen szavak és kifejezések szótárat? –Legnagyobb meglepetésemre, kissé elpirul, és zavartan magyarázni kezd a korlátlan idő hátrányairól. A helyzetet Newton menti meg. - Elvállalod, vagy sem? - Még azt sem tudom pontosan miről van szó.. - Igen vagy nem? - Mi történik ha nemet mondok? - Mész a bírák elé. Ezt a helyet ki kell érdemelni. Tehát: Igen vagy nem? –Kezd egyre idegesebb lenni, ezért inkább elvetem az első, „kaphatok-e egy kis gondolkozási időt?” jellegű válaszomat. - Nem. –A teremben mindenki elhallgat, nem mintha eddig ordítoztak volna, de ezt a gondolatkommunikációt nehéz elmondani. - De, miért mondasz nemet egy ilyen lehetőségre? –A válasz felettébb egyszerű, csodálkozom, hogy ők nem jöttek rá. Ki vágyik vissza az atomkatasztrófa sújtotta földre? Ráadásul amíg nem közlik velem hogy mit kéne csinálnom..