Éreztétek már azt a bosszantó és kiábrándító érzést, mikor valamivel kapcsolatban végre teljesen összeállna a kép? Aztán az öröm azon tökéletes mámorában fürödhettek, mely a magatok iránti elégedettségből fakad? Majd hirtelen eltűnik a szemetek elől egy kis darab, ami összeomlasztja az egészet… Mint mondjuk, mikor egy angol mondat majdnem minden szavát érted, de mégse tudod lefordítani, mert egy szó idegen számodra.
Hirtelen ez keringett a fejemben, miközben a düh és a kétségbeesés eluralkodott az elmémen, s többé nem láttam tisztán. A helyiség minden részében szétnéztem már, de sehol sem találtam azt, ami kellett. Az a nyavalyás fecni, ami jelenleg számomra világmegváltó hatást okozott volna, kifogott rajtam. Pedig az volt az utolsó reményem.
Nem volt több ötletem, végleg lemondtam arról, hogy valaha ezt a helyzetet jól megoldjam. Elkomorodtam, és úgy döntöttem, lesz, ami lesz, én feladom, nincs értelme tovább ezzel küzdenem. Végül is, mit tehetnék? A helyzetem reménytelen, az egyetlen, ami kimenthetne innen sehol sem volt. Leültem a küszöbre, és néztem a vékony lábam. Vállig érő barnás-szőke hajam magam elé omlott, s eltakarta fiatalos arcomat és barna szemeimet. Körülöttem minden szépen lassan elnémult, és kikapcsoltam magam. Gondolkoztam… mikor is hirtelen becsapott a szikra. „Ott lesz!” – törtem ki a csendből hangosan, és egy hirtelen mozdulattal felálltam. Leporoltam a kék farmeromat, majd elindultam a célom irányába, hol az elveszett papír fecni helyét véltem, mely most megmentheti az életem.
Néhány másodperccel később már a szűk, öreg szobában találtam magam. A sarkokban pókhálók gyűltek jelezvén az évek múlását, és hűvös szellő lengedezett be a rosszul rögzített ablakokon. Mindenhol rengeteg volt a por, a falakról a festék majdnem teljesen lepergett, s teli volt hosszú hajszálrepedésekkel, valamint furcsa alakú beázásokkal. A tartópilléreken repedezések futottak végig, s csaknem teljesen elkorhadtak. A szűk ablakokon kívül az egyetlen fényforrást egy lelógó villanykörte jelentette, mely félhomályba borította az aprócska helyiséget. Félelmetes látványt nyújtott. Nem gondoltam, hogy valaha erre kell vetemednem, hogy ide belépjek, de nem hagyott más esélyt, az időm egyre fogyott, s nekem ezen túl kellett esnem, „élve vagy halva”, ha törik, ha szakad, meg kellett szereznem! Így tovább mentem, reménykedve, hogy egy csapdába se esek bele, mely esetleg kellemetlen szituációt szülne. Csak léptem előre, a süvítő szél kíséretével, mely olykor olyan hatást keltett, mintha szellemek figyelnének lépten-nyomon.
Már majdnem ott voltam. Egyre melegebb és melegebb lett, az izzadság csak úgy folyt az arcomról, mintha tűz égne körülöttem. De nem adhattam fel, éreztem, bármennyire is ijesztő, már közel a cél. És nem sokkal a gondolat elszállta után, már előttem is volt, amit kerestem. A sötétbe burkolódzott, mint egy démon, ki elhagyta a valóságot, hogy bujkálva éljen. Egy öreg, sötét fából készített szépen kifaragott könyves polc, rajta könyvekkel, melyeket időtlen idők óta nem érintett senki. A por rétegekben állt már rajtuk. Tudtam, mit keresek. Harmadik sor… második könyv… elvettem, kinyitottam és benne volt az, amiért jöttem. Gyorsan kivettem belőle a kellő információt, és visszaraktam a helyére, de amint ez megtörtént hirtelen a szél feltámadt és erősen fújni kezdett. A támpillérek végtelen nyikorgásba kezdtek, s a redőnyök csapkodták az ablakokat, mintha valamit elszabadítottam volna az imént. A lehető leggyorsabban szaladtam a kijárat felé, miközben a pókhálók gyűltek az arcomon. Azonban az ajtó csukódott... és a szívem hevesen dobogni kezdett… egy pillanatra minden lelassult, azt hittem bent ragadok azon a borzalmas helyen végleg, de akkor hirtelen elrugaszkodtam, és még éppen elértem a kilincset és kijutottam. Meleghelyzet volt, de amiért jöttem, az a kezemben van, legalább is így gondoltam.
Mikor visszatértem az eredeti helyemre a zsebemhez nyúltam, hogy kivegyem a cetlit, amit hanyagul, azaz inkább sietségemben gyorsan odaraktam. De mikor a kezem a zsebbe dugtam a papír nem volt ott… Idegesen keresni kezdtem, de hiábavalóan. A látásom hirtelen homályos lett. Kétségbeestem és éreztem, hogy mindjárt összeesek. Le kellett ülnöm egy székre, és a térdemre támaszkodva a földet néztem. Nem tudtam, mihez kezdjek. Minden reményem szertefoszlott, hogy határidőre teljesítsek. Semmi esély nem volt rá. Vagyis csak egy… Valóban! Nincs már más megoldás. Úgy érzem, kockáztatnom kell, a recept nélkül kell megfőznöm az ételt!
Lassan, és elkeseredetten álltam fel, és készültem a kockázatos feladatra, amikor hirtelen megtörtént a csoda. Végre a telefonom megrezzent, s egy SMS érkezett rá, reagálva egy korábbi segítségkérésemre. Megváltó üzenet… Megnyitottam és szélesen elmosolyodtam… A világ hirtelen jobb, szebb lett, és végre teljesen megnyugodtam…
- Hát persze, hogy is felejthettem el… két evőkanál paprika, és csak egy csipetnyi só…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése