- Szerző: Reasy
Kovács Ákos egy másik társával rohant a lépcsőház keskeny falai közt. A szovjet tankok hamarosan elérik a mozit, ők pedig ezt szerették volna megakadályozni.
Beértek egy poros, lakatlan szobába. Teljesen üres volt odabent. Az egyetlen fellelhető tárgy, tárgyak az ablakba készített molotov koktélok voltak. A szoba két ablakkal rendelkezett (üveg persze egyikre sem jutott már). Mindkettő párkányában ott pihent kettő-kettő üveg, teljesen előkészítve a használatra.
-A srácok jó munkát végeztek!-mondta Ákos. Társa, Zoli pedig bólogatással helyeselt.
Guggolva az ablakmellé lopóztak, és próbáltak leskelődni. Igen fontosnak számított, hogy ne vegyék észre őket, hiszen amint meglátja őket egy szovjet, már csak egy nyelvfracsaró orosz szó kell és a földdel teszik egyenlővé az épületet. A dominóelv szerint pedig a mellette lévő 2-3 ház is követte volna, ahol szintén sok felkelő húzta meg magát.
Megjegyzés: A novellában szereplő nevek nem valós, azaz kitalált személyeket takarnak a történet valósághűsége ellenére!
De erre hál' Istennek nem került sor, a fiúk óvatosan cselekedtek. A tankok épp most értek az épület elejéhez.
Úristen! Ez sokkal több, mint amennyire számítottak! Legalább 8-10 tank gurult végig nagy nemesen a szűk sikátoron. A szovjetek nem tartották fontosnak az esztétikát, ennek eredménye képp minden harckocsi egy fémmonstrumra, de sokkal inkább fémszörnyetegre emlékeztetett.
Eddig senki sem támadt. A két fiú már úgy gondolta, nekik kell kezdeni, és befejezni is, mert sanszos, hogy a közeli épületekben rajtuk kívül senki sincs. Az üveg szájára csavart kendőket meggyújtották, és kidobták, egyenesen a tankok fejére. Abban a pillanatban, amint megindult az ablakból az első molotov koktél, üvegek hada repült mindenfelől: szemből, közvetlen mellőlük, felülről, mindenhonnan szálltak, az italok, majd kecsesen csaptak le a harckocsikra.
Az egész utca lángokba borult.
Kicsit túlzásba vitték… a lángok terjedtek és terjedtek… elérték a házakat is!
-Vissza az egész!-mondta Ákos.
-Van ennek hátsó bejárata, ahol ki tudnánk menni?-kérdezte Zoli.
-Azt hiszem…
A fiúk szélsebesen száguldtak lefelé. A lépcsőház jóval népesebb volt, a többiek is menekültek.
Az ember azt gondolná, hogy egy lázadó félti az értékeit, jelen esetben a házat, és a benne lévő több száz otthont, és az ezekben rejlő több millió tárgyat. De őket ez nem érdekelte. Sokkal fontosabb volt az, hogy kiűzzék a szovjeteket. Ez pedig csak kis lépésenként sikerülhet. Nincsen hadsereg, a rendőrség pedig szovjet… csak magukra számíthattak az egyszerű polgárok. Épp ezért akár egész Budapestet is lángba borították volna, ha az a vörös csillagosoktól való mentesítést eredményezi.
Az ajtó zárva. Nem probléma, csak úgy tolongtak erős férfiak a teremben. Ez egy olyan alacsony szintű problémát jelentett, és olyan könnyen kirúgták az ajtót, hogy az szinte említésre sem méltó.
Viszont az ajtó mögött álldogáló, szovjet katonák már sokkal nagyobb aggodalomra adtak okot. Káromkodások, szidások tömege csattant fel a magyar oldalról.
Ez a hátsó be/kijárat egy térre nyílt. Egy szép kis parkra. A park közepén pedig vörös zászló lebegett… leginkább ez váltotta ki a heves indulatokat. Maga a tér pedig ugyanilyen nemzetiségű katonáktól hemzsegett, akik egyből felkapták a fejüket a kiáramló tömegre. Szerencsére egy tank sem volt köztük.
Egy pillanat sem telt bele, máris iszonyatos golyószórók csattogásai visszhangoztak a téren. A felkelők szétszéledtek, szaladtak össze-vissza, mint aki megveszett. Menedéket, és fegyvert kerestek. Visszafelé nem mentek, arról szó sem lehetett. Magyar harcosnak nem kenyere a menekülés!
A legtöbb lázadó sikoltások, ordítások közepette a földre bukott. De mind boldogan haltak meg, hisz tudták, hogy minden kiontott élet a hazáért, a magyar nemzet lelkéért lett feláldozva.
Ákos és Zoli egy kidöntött fa mögött találtak ideiglenes búvóhelyet. Megvárták, míg feléjük megy egy szovjet katona. Ez hamar meg is történt. Ekkor Ákos kiugrott a fa mögül. Szemtől szemben állt ellenségével. Ez a pillanat semeddig sem tartott. A fiú villámsebességgel kikapta a kezéből a fegyvert, és még mielőtt ráeszmélt volna erre a katona, már egy fém hevert a koponyájában.
A többiek azonban fedezték… egy másik katona, pár méterre tőle, a füvön feküdt. Ákos észre sem vette, egészen addig, amíg nem kapott tőle egy golyót a lábába. Majd még egyet. Ekkora már teljesen mindegy volt. Zoli úgy érezte, cselekednie kell. Kiugrott ő is a fa mögül, társa kezéből kikapta a fegyvert, és szinte hamuvá aprította ellenfelét. Igaz nem látta, de sejtette, hogy sokan felfigyeltek rá… ezt bizonyította a hasába kapott golyó… még azt sem tudta, merről érte a lövés… nem akart itt meghalni… ezért rohant. Hogy merre, és miért, azt ő sem tudta… csak rohant, amerre a lelke, a szíve vezette… csak ment, nem nézet semerre, csak elvakultan száguldott. Nem törődött a társaival, az ellenségekkel, csak rohant a golyószóróval a kezében.
Megérkezett a tér közepére… körülötte mindenütt villanások, csattanások… ő pedig tisztelettudóan felnézett a vörös zászlóra, mely oly büszkén, gyönyörűen lobogott.
Karját, vele együtt pedig a fegyvert megemelte. A tárgy csöve is a zászlóra bámult.
Minden olyan homályos lett… Zoli bele lőtt a zászlóba egyet, majd csak lőtt, lőtt és lőtt. Lövedékek hada tépte a vörös rongyot…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése