Egy örökké kísértő emlék

• Kategória: Dráma/Érzelmes | Szerző: Nana 

Vajon igaz, hogy szeretteink az emlékeinkben örökké élnek? Hiszen, egyszer mindent elfelejtünk. Nyomot kell hagynunk magunk után, mely megőrzi néhai valónkat. Mert ha az emlékünk is végleg oda vész, mi is.
Éreztem, ahogy darabokra törnek csontjaim. Az égető érzés borzalmas volt. Mintha a testemben belül egy tábortűz égett volna. Szörnyen fájt. Sikítani akartam, de csak a vér buggyant ki a számon. Mindig úgy képzeltem, hogy majd a betegség gyűr maga alá. S most itt vagyok Párizsban, s egy autó vet véget életemnek. De legalább találkozhatok vele… S hogy mit is keresek egy autó kerekei alatt? Talán kezdhetnénk a legelején.

Rákos beteg voltam. Az orvos szerint, hiába erős a szervezetem, egy hónapon belül örökre távozok eme borzalmas világról. Mindig furcsa gyerek voltam, folyton betegeskedtem, fiús ruhákban jártam, ám arcom gyönyörűbb volt összes osztálytársaménál. Nem igazán voltak barátaim. Ha esetleg valaki szóba állt velem, az is fiú volt.

Ma töltöttem be a tizenhatot. Legjobb barátom a neten nyert két repülőjegyet, és egy drága szállodába egy szobát Párizsba. Megkért, hogy mennyek el vele. Hogy is hagyhatnék ki egy ilyen ajánlatot? Eleinte vissza akartam utasítani, mivel első, s utolsó szerelmem, akkor halt meg, mikor Párizsba repült… Végül, már nem is tudom miért, igent mondtam. Egy hét a csodás Párizsban biztos elfeledteti minden gondom. Majd jött a hideg zuhany… Az orvos nem akart elengedni. Mivel véleménye szerint ez az utolsó hónapom, a korházban kell maradnom. Meggyőztem: Ezt az utolsó kívánságot engedje meg nekem! Így három nappal ezelőtt, repülőre ültem, hogy egy hetet töltsek Párizsban, a legjobb barátommal, Eliottal. A repülőn ülve, fekete szemeiben, láttam kopasz fejemet. Régen gyönyörű, dús barna haj borította. Láttam sápatag arcomból kitűnő tengerkék szemeim. Megöleltem őt. Az egyetlen ember, aki nem sírja el magát, ha megölelem… Éreztem a rakoncátlan fekete tincseibe kent zselé szagát. Ez a furcsa büdös gyantás szag, valahogy megnyugtatott. Mikor közel voltam hozzá, csodával határos módon, mindig boldogság öntött el, olyat, amit utoljára akkor éreztem, mikor még szerelmes voltam…

A következő két nap csodás volt! Az első nem a szálloda kényelmét élveztük. A második nap városnéző túrát terveztünk! Párizs olyan gyönyörű! Ha itt van az ember, egész egyszerűen nem lehet szomorú! Annak ellenére, hogy Július közepe volt, és otthon a nyári forróság uralkodott, Párizs utcáin kedves, hűs szellő játszadozott, így elviselhetővé téve a meleget. A kirakatokat nézegetve eldöntöttem, holnap vásárolunk. Magamtól még sosem hallott, felszabadult, csilingelő hangon közöltem ezt Eliottal:

• Hé, te lüke! Ígérd meg, hogy holnap eljövünk vásárolni! Bár mesébe illő a város, meg minden, de mégis csak fáj a szívem, hogy csak a kirakatokat nézegethetem! Meg amúgy is! Kéne vinni valami ajándékot anyának, apának, és a bátyámnak! Biztos nagyon örülnének, ha eredeti, Párizsban készült apróságokkal lepném meg őket! Bár… Legszívesebben sose mennék haza! Itt akarom leélni életem hátralévő részét! Köszönöm! – Kacagtam, s egy puszit nyomtam arcára.
• Imádom benned, hogy a családod az első, s nem te! Ezért is akartalak megismerni! Kívülről is sugárzik rólad a szeretet, s a barátság! Örülök, hogy a barátod lehetek! És igazán nincs mit! Ha nem írom meg a történeted a versenyre, akkor most én sem lehetnék itt! – Válaszolta felszabadultan. Megálltam…
• Mi a fene az, hogy leírtad a történetemet? Csak azért nyertél te, mert elmesélted, hogy egy szegény rákos lány a legjobb barátod, akinek csak napjai vannak hátra? Mégis hogy képzelted?! Bárcsak soha többet rám se néznél! – Mondtam, s még halomnyi említésre nem méltó szóval illettem, majd könnyes szemmel hazarohantam.

Másnap reggel, még mindig hihetetlenül haragudtam rá, de ledöntöttem, hogy nem fogja elrontani az utolsó emlékeim! Csak azért is elmegyek ma vásárolni! Szerencsére, mikor elindultam, épp zuhanyozott, így nem kellett vele találkoznom. Először az édesség üzletet vettem célba. Mikor már tele volt egy zacskó, furábbnál furább nevű csokikkal, átvándoroltam a pékségbe. Ami elég gusztusos volt ahhoz, hogy felcsillanjon a szemem, megvettem. A szuveníreken gondolkozva, benéztem egy illat gyertya üzletbe. Édesanyám imád érzéki habfürdőket venni rózsaszirmokkal, és gyertyákkal. Viszonylag olcsón adták az illatos viaszt, így sokat tudtam venni. Teljesen bele feledkeztem a vásárlásba. Bátyámnak I love Paris feliratú bögrét, kitűzőt, pólót, és hasonló érdekességeket vettem. Apám kapott egy eredeti, Párizsban készült étkészletet, mivel imád főzni. Mi sem egyértelműbb, magamnak, ami csak megtetszett megvettem. Egy bizsusnál megláttam egy kettétörhető Best Friends medált. Rögtön eszembe jutott Eliot, s hogy mennyire örülne neki. Majd a tegnap este is… Már nem is értem miért borultam ki ennyire. Végül is neki köszönhetem, hogy most itt lehetek. Az mégis kit érdekel, hogy milyen áron! Megvettem a medált, s ismét csak könnyes szemekkel rohanni kezdtem. Szemem sarkából egy engem bámuló fiút szúrtam ki. Gondoltam, szólok neki, hogy tudom, nem vagyok szép látvány, de nem bánnám, ha nem bámulna ennyire! Mikor arrafelé fordultam, néhai szerelmem állt ott, s bűnbánó arccal integetett. Több sem kellett, gondolkozás nélkül oda akartam menni hozzá. De akkor az-az autó…. A többit már tudjátok… Illetve, nem mindent.

Féltem, s fáztam. Nem akarok meghalni! Bocsánatot kell kérnem Eliottól! A fiú az út túloldalán, odajött hozzám. Véres testem a kezébe vette s ringatni kezdett. Csak ekkor vettem észre, hogy keservesen írok. Orromat megcsaptam az-az ismerős illat… Gyanta. Nagy nehezen kitöröltem szememből a piszkot, hogy jobban szemügyre vehessem, kinek a kezei között veszítem el az életem. Eliott volt az. Úgy bömbölt, mint egy kislány, káromkodott, és azt mondta nem hallhatok meg. Nem tudom miért elmosolyodtam, s minden erőm összeszedve, ezt mondtam:

• Bocsáss meg! Buta voltam tegnap… Kérlek, ne haragudj rám… Nem hallhatok meg úgy, hogy életem értelme haragszik rám! Sajnálom, hogy csak most jöttem rá, milyen fontos vagy… m…. megbocsátasz nekem?
• Persze hogy megbocsátok, csak kérlek, könyörgöm, ne halj meg! Nikki, ne csukd le a szemed! Nikki, maradj velem! NIKIIIII!
• Saj…ná…lom…

Most ég, s föld között lebegem. Emlékeim darabokra foszlanak. De egy biztos: Eliott egy angyal volt…

Sokszor, csak akkor jövünk rá, milyen fontos is volt nekünk valami, mikor elveszítjük… ám akkor már késő. Már csak szeretteim emlékeiben élek, egy visszhang maradtam Párizs egyik utcáján, egy vérfolt a betonon. A vicces az egészben, az utca neve remény volt. Ha jól tudom, Eliott a nyaklánc egyik felét a mai napig hordja. A másik felét magammal vittem a föld alá. Már nem fáj semmi. Emlékezni is csak ennyire tudok. Egyedül maradtam. Én vagyok a nap reményt adó sugara, s én vagyok az első, s a legfényesebb csillag az égen. Viszlát, romlott világ!