Árva

• Kategória: Dráma | Szerző: Flór

2010.10.23. Utolsó levél.

Az ágyon ültem összekuporodva és a falnak dőltem. Kint esett az eső. Csendben hallgattam a víz szimfóniáját, ahogy különböző hangokat kiadva, hol az ereszre esik, hol az üvegen loccsan szét. Emlékszem, akkor is így esett. Talán kicsit sötétebb volt, de az eső pont így esett. Minden egyes vízcseppkoccanásra emlékszem. A hangokra is, a képekre is. Fura, pedig milyen szépen indult az a reggel...

A nap mind a száz ágával egyenesen az én szobám ablakán nyúlt be. Óvatosan a vállamra helyezte sugarait, és némán felkeltett fényével. Hunyorogva takartam el a szemem, gonosz módon visszautasítva őt, és szinte haragudva rá, felültem ágyamban, hogy ne is lássam, hiszen úgy már árnyékban voltam. Álmosan néztem magam elé, kócos fejjel, mígnem egy halk kopogást halottam, amire kissé ijedten felkaptam a fejem. Csendes nyikorgással nyílt az ajtó, és egy ősz hajú, ráncos, kicsike fej tűnt fel mögötte. Mama volt az.

- Bejöhetek? – kérdezte mosolyogva.

- Igen, gyere – feleltem.

- Tudod-e milyen nap van? – kérdezte. – Mert ha nem, segítek. – Ezzel belépett az ajtón egy hatalmas csoki tortával, aminek a tetején egy fehér marcipán tábla volt az alábbi felirattal „Egyetlen Marcikámnak hetedik születésnapjára”. Leült mellém az ágyra, és mind a hét égő gyertya felett elkezdte énekelni a boldog születésnapot. Örömömben szeplős arcomon fülig ért a szám, és habozás nélkül, csukott szemmel, egy gyors kívánság után elfújtam a gyertyákat. Már éppen láttam volna neki a tortának, amikor Mama megállított.

- Lassíts fiatalember, előbb öltözz fel, és megreggelizünk, csak utána esszük meg a tortát.

- Nem lehetne a tortával kezdeni? – próbálkoztam.

- Nem, na és most, sipirc öltözködni.

Úgy tettem, ahogy mondta. Gyorsan felkaptam magamra az első ruhát, amit találtam és szaladtam a fürdőszobába. Megmostam a fogaimat, és kifésültem a gubancot fekete hajamból. Ez után rögvest a konyhába mentem. Egy szép sárga abrosz volt a kis asztalon, két tányérral a két szélén, és középen egy nagy halom palacsintával. Mama már ott ült az asztalnál apró kis testével, ás ráncos, remegő kezével tekerte fel nekem a csokis palacsintát. Láttam, hogy minden egyes késkenésnél öröm költözik a szemébe. Mikor leültem a székhez, - amin két párna volt, hogy felérjek az asztalhoz – felnézett rám, és látva izgatott, és örömteli arcomat, ami az édességre áhítozott, szélesen elmosolyodott. Álmaimban sem lehetett volna ilyen tökéletes. Túl tökéletes volt. De gyerekfejjel, tapasztalatlanul nem gyanakszik az ember.

Szerettem őt. Emlékszem nagyon szerettem, a világon mindennél jobban. Olyan szeretet volt ez, amit nem lehet leírni, nem lehet se szavakba, se cselekedetekbe önteni. A világon nincs olyan dolog, történés, lehetőség, ami segítene elmagyarázni. Miről is beszélek? Még most is szeretem. De ha ekkora, és ilyen fontos ez a dolog, akkor miért van az, hogy emberi kéz képes elpusztítani? Miért van az, hogy elég hozzá egy verőfényes örömteli nap, hogy lerombolódjon mind az, ami eddig csak épült?

Megettük a finom reggelit, és a tortán is túljutottunk, amit ő készített saját kezeivel. És miután segítettem neki lepakolni az asztalt, elmosogattunk közösen. A tányérok adogatása közben egy rossz érzés fogott el, mintha valami megülte volna a gyomrom. A szél is feltámadt, érezhető volt, hiszen nyitva volt az ablak. A távolból sötét esőfelhők közeledése volt felfedezhető.

Kiengedtük a dugót a mosogatóból, és amint az utolsó csepp víz is lefolyt erős kopogást halottunk. Mama odament, hogy kinyissa az ajtót. Nem várt vendégek érkeztek. Egy kövér, szőke hosszú hajú nő és egy magas fekete köpenyt viselő férfi volt.

- Mit akarnak itt? – kérdezte Mama kissé ideges hangon, és intett, hogy menjek be a szobába..

- A gyermeket keressük – mondta a kövér szigorúan.

- Tudjuk, hogy magánál felügyelet alatt van egy gyermek, aki nincs bejelentve. Egy szóval nem engedélyezett a felügyeleti jog.

- Ne csacsogjon itt nekem a felügyeleti jogról, én nevelem már szinte születése óta, mit akarnak vele?

- Természetesen elvisszük, és számára megfelelő gondoskodást biztosítunk neki egy állami gyermekotthonban - mondta a nő szinte monoton gépies hangjával.

- Nem, az én kisfiamat nem viszik el innen egy mocskos árvaházba! Értik? Nem viszik el! – kezdett el kiabálni Mama. Az erős veszekedésből mindent halottam. Akkor még nem értettem mit akarnak velem, de féltem. Valamitől nagyon féltem. Csak összehúztam magam az ajtónak támaszkodva, és hallgatóztam.

- Nem mehetnek be, mégis milyen jogon teszik ezt?

- Felhatalmazásunk van rá. Miklós hozd ki a gyermeket.

A nagydarab ember szinte egy karlendítéssel félrelökte Mamát. Láttam, hiszen már az ajtóból figyeltem az eseményeket. Felém tartott. Oda szerettem volna menni Mamához, de ő intett és én becsuktam az ajtót. De hiába, a nagydarab rám nyitotta, felemelt és elvitt. Hiába kapálóztam, rugdalóztam, kiáltottam, ő csak vitt. Mikor Mama elé állt, félrelökte, mint egy játékot.

- Könnyű egy öregasszonnyal elbánni – kiabálta, mikor már a kapunál voltak – ezt nem tehetik meg velünk! Gondoljanak a gyerekre! Mi lesz vele?

- Hölgyem, mi csak a gyermek érdekeit nézzük – mondta a nő a sablon szöveggel, és betettek a kocsiba.

Az eső hirtelen eleredt. Könnyektől telt szememmel alig láttam valamit. Csak annyit tudtam megfigyelni, ahogy Mama összeesik, és térdre rogyva sír az arcába borulva, és közben egyszer-kétszer felnézve kiabál. Nem tudtam felfogni akkor még, hogy mi történik, és hogy mi miért történik. Csak fájt. Fájt a szívem, nem csak simán szúrt, sajogott. És a torkomban dobogott. Mintha életem egy részét vesztettem volna el. Soha többé nem láttam.

Hogy miért pont most jutott eszembe ez? Nem véletlen és nem is az esőnek köszönhető. Ma tizenegy éve, hogy mindez megtörtént. Ma van a napja, hogy mindent elragadtak tőlem, és tönkre tették az életem. Ma tizenegy éve, hogy nem ünneplem a születésnapom. És ma van a napja, hogy végre kiengednek ebből a borzalmas börtönből, amit gyermekotthonnak csúfolnak. Ma tizenegy év után végre, végre láthatom újra őt, akinél jobban senki se szeretett engem. És akit soha többé nem szerethetek, és nem ölelhetek, mert ma tizenegy éve, hogy elvesztettem azt, aki az életemnek értelmet adott. Aki megmutatta nekem, mi az a szeretet. Máig visszacseng a kívánság, amit hirtelenjében gondoltam ki, mert csak a torta járt az eszemben, és nem vettem észre, hogy milyen könnyen véget érhet az, amiről azt hisszük, hogy örökké tart. De a kívánságot nem mondom el, mert tizenegy éve várok rá, és szeretném, ha végre teljesülne…

„Minden nagymamának áldott legyen a szíve, mert anélkül szereti unokáját, hogy az vér szerint is hozzá legyen kötve. Hisz nekik elég, hogy csak a lelkük közös, és ő megosztja vele szívét is, vérét is.”