Álomvilág

• Szerző: Nana

A hó hatalmas pelyhekben szálingózott alá az égből, a vonat kerekei csikorogtak a megfagyott sínen, ám a rideg időnek ellenállva, sebesen haladt előre. A jeges szél, mely a gyorsaság következtében még hidegebbnek hatott, már vörösre csípte arcomat, de nem érdekelt, a látványért megérte megfagyni. Egyedül utaztam, így gondoltam egyet, ruháim alól kihalásztam, a láncon csüngő, kopott aranykorongot, s felnyitottam. Éjfél volt. Évek óta, minden lehetőséget megragadtam, hogy kívánhassak, ezt sem szalaszthattam el. Egyszer csak drága zsebórám megszólalt:
- Jajj nekem! Mi értelme még ilyenkor is kívánni? Még a kívánság kutaknál, csak-csak megértem, de ez tényleg butaság!
Szorosabbra húztam, hosszú szőke copfom, megigazítottam fehér felsőm, s próbáltam határozott pillantást vetni kis barátomra:
- Attól, hogy te nem hiszel benne, nekem szabad! És igenis kívánhatok!
Bár a hangsúly miatt, borzalmasan gyerekesnek hatott, mégsem tűrt ellentmondást. Már készült visszavágni, mikor a vonat nagyot fékezett és hajszál híján kiestünk az ajtón. Ilyenkor gondolok bele, hogy nem véletlen mondják, hogy a nyitott ajtók balesetet okozhatnak. Leugrottam a méteres hóba, s megpróbáltam eljutni a kis faviskóig, mely otthonomként szolgált.

~~~*~~~

Livi épp az éjjeliszekrényre helyezett, és az alváshoz kezdett fészkelődni, mikor észrevettem, milyen bánatos gyönyörű arca.  Jég kék szemei könnyekkel teltek meg, szája pedig furcsa grimaszba torzult. Talán – legalább egy kicsit – jobb kedvre deríthetném.
- Livi kedves, meséljek neked valamit, ezen a késői órán?
- Az jó volna! – Vágta rá, s gondolkozóba esett. - Választhatok én történetet?
- Miért is ne.
- Meséld el nekem, hogy miért tudsz beszélni!
- Csak ezt az egyet ne…
- Kérlek! Évek óta titkolod előlem! Épp itt az ideje, hogy megtudjam! –Nagyot sóhajtok.
- Minden, az első gazdámmal kezdődött. Engem egy büszke apuka készítetett a fia tizennyolcadik születésnapjára. Mindig ott lapultam a barna mellény zsebében, amit viselt, hogy mutassam az időt, és nem mellékesen, csinos kis darabként, azt is, milyen jó módú a gazdám. Mikor magányosan feküdt halálos ágyán, kívánt… Azt kívánta, legyen valaki, aki emlékszik majd rá, hogy legalább egy emlékként örökké élhessen. Másnap reggel, mikor épp el akartak távolítani - hiszen felesleges kacatnak számítottam már - a szemetes fölött lengve, felvisítottam, s más is hallotta szavam. Egy ember, egy élő, lélegző személy, hallott engem. Ez hát…
- És mond csak, te hittél benne, hogy teljesülhet a kívánsága? –Vágott közbe Livi.
- Hittem… Reméltem, és hittem…
- Akkor az én kívánságomban, miért nem tudsz hinni?... Legalább, most az egyszer, hátha!
- Rendben, de most először, s utoljára!
- Még egy kérdés… Mikor halt meg ez a fiú?
- Soh… Régen, nagyon régen.
- Ohh. Kár, valóban kár… Hát, mindent köszönök! – Furcsa volt a hangja, s bár utálta, csókot nyomott hideg fedelemre, majd mély álomba szenderült.

Reggel bizarr dolog történt. Ember voltam… ismét. Ám Livi - bárhogy kiáltoztam - nem kelt fel. Ekkor megértettem, amit régebben halottam tőle: „Azt kívánom… akár az életem árán is! Hagy legyen ember…” Szóval ez volt az a fontos dolog, melyért drága Livim évek óta könyörög, és állítja, az én hitem is szükséges teljesüléséhez… leültem az ágyra, végigsimítottam Livi gyönyörű, fiatal arcát.
- Köszönöm, de így nem éri meg… nélküled nem! Egyetlen Livim… tudod, én vagyok az a fiú, ki a zsebóra első tulajdonosa volt, s utolsó kívánságom, úgy teljesült, hogy én adhassam tovább saját történetem… te pedig, alig tizenhét évesen, képes voltál, nekem adni az életed. Sosem kellett volna elmesélnem, sosem kellett volna hinnem. Boldog voltam, hogy a barátod lehettem, hogy veled lehettem.

Kimentem a szikrázó hóesésbe, de épp hogy kiértem, térdre kényszerültem. Milyen kedves gondolat, s milyen rossz vége lett… sose szabad félni, nagyot, s merészet gondolni, álmokat szőni, hiszen ha hiszünk benne, küzdünk érte, és ha képesek vagyunk áldozatot hozni, teljesülhet…
Aranybarna szemeim megteltek könnyekkel, s ujjaimat fekete hajtincseim közé fúrtam, majd zokogni kezdtem. Látásom elhomályosult, s olyan világ jelent meg, hova mindig is vágytam. A hópelyhek, akár az apró kristályok, csillogtak, én, és Livi pedig egymás karjaiban nevettünk.
Bármilyen kegyetlen is a sors, ha úgy érzed, szükséged van „napfényre az életedben”, elég, ha megalkotod a helyet, ahol boldog lehetsz.